Kirándulás

1xűen kell, hogy szóljak pár (száz) szót erről a szerintem tuti kirándulásról. Remélem nem úgy nézett ki a dolog, hogy én szuperül éreztem magam, míg mindenki más csak haza akart már végre valahára jutni 🙂 Ennek reményében idézem fel eme esemény perceit és foglalom össze azoknak, akik amúgy sose – ill. talán legközelebb – tudnák meg milyen is volt valójában.

A dolog úgy nézett ki, hogy jött az ötlet: “Menjünk mán kirándulni, mert az YO!” El is döntöttük, hogy minden hónapban lesz, az első alkalom október 5-ére esett, amikor is célkeresztbe vettük a Holdvilág-árkot és ezen keresztül a Lajosforrást (aztán lejjebb meg a lőtéren minket vettek célba 🙂

Első megjegyzésem, hogy reggel 7-kor volt a találkozó a Batthyány-téren a HÉV megállónál. Itt ért az első(s) meglepetés, ugyanis nagyon sok új közis is eljött a kirándulásra! Második meglepetés az volt, hogy még mindig ébren vagyok, pedig az órám jóval kevesebbet mutatott annál, amikor fel akartam kelni 😉 Innen a HÉV egyik kocsiját megszállva irányba állítottuk a vagont és mikor az iránytű északot mutatott (mindig azt mutat 🙂 már mentünk is Szentendre felé, de Pomázon még idejében megpattantunk, majd egy busz utasait boldogítottuk megjelenésünkkel/megszállásunkkal.

És akkor elkezdődött a túra…

Megyünk, megyünk, megyünk… megállunk. A dolog úgy nézett ki, hogy mentünk picit (na jó, inkább nagyon picit) és mivel mindenki tele ette magát az indulás hajnali óráiban, ezt ellensúlyozandó nekiláttam óriás-szendvicsemnek! Mikor már mindenki jóllakott félbehagytam a szendvics majszolását (sok egészségtelenül élő ember… csak úgy tömi magát, pedig nincs jobb a lassú csámcsogásnál -> élvezni minden falatot :).

Nagyban nekiindultunk a túra folytatásának, mivel még alig jöttünk pár kilométert (bár lehet, hogy inkább méterben volt mérhető az első teljesített szakasz ?-) Nagy iramban nekilendültünk – aztán az iram elhagyott minket -, viszont nyugodt, biztos léptekkel törtettünk az erdőn keresztül és gyűjtöttük az aktív fagyálló kullancsokat.

Aztán sok duma, meg fel-le, “siessél már”, “menjél már … méé nem mész?!!?”, “várjuk be a végét /elejét :)/” és “nini mi van itt/ott”, ja meg a tucatnyi híd után újra megpihentünk.

Ezzel még nem is lett volna probléma, hamar megszoktuk a menetelés után a lustálást, viszont amikor indulni kellett volna akadt egy kis bökkenő. Ekkor jött a matek óra – ala ovoda! – … tanuljunk 32-ig számolni. Mindez azt jelentette, hogy a társaság veszteségeinek és az elveszett tagok számának becslése érdekében mindenki kapott/volna/ egy számot, ez alapján (számokat ismerő és még a sorrendjükre is az általánosból emlékező társaság esetén) gyorsan eldönthető lett volna, ki hiányzik, ki kevésbé :))) Mindenesetre 32-ig megtanultuk a számokat, bár elég lassan és zötyögve ment, több szám is 2x-3x szerepelt a számegyenesen a nekifutások alatt, volt ahol elbizonytalanodtunk mi (ki) is jön… de végül mindenkinek jutott szám és megtudtuk, hányan lehetünk (aztán a végére megjött a 33-as pályázó is az ismeretlenből…, na jó, szóval még 1 ember csatlakozott a végére, de ne szaladjunk előre).

Usgyííí, ismét törtettünk “hegynek” fel – vagy inkább dombocskának, de éljünk csak költői túlzásokkal, szóval csörtettünk a hegy ormán, vagy orrán, lényeg ami lényeg, hogy barlangra akadtunk – 2-re is -. Az egyik hamar megevett pár túrázót, majd lassan újra feltűntek ismerős kobakok a nyílásnál… mehettünk tova.

Hmm. azt kifelejtettem, hogy útközben Ákos artista mutatványokkal rémítette az erdő újdonsült (ez a szó nem jó ide, de mostmár marad) felkutatóit -> mármint minket… és végül egy darabban jött tovább velünk.

Itt most picit ugornék, egészen odáig, amikor elértünk a Lajcsi forráshoz. A rét természetesen nagy “örömünkre” teli volt sok-sok emberi aprósággal/csemetével, meg egy két felnőttel és egy nagy kondér gulyással. Miután meggyőződtem róla, hogy nem nekünk készítik csúnya fintorral arrébb ódalogtunk és ott fogyasztottuk el szenyáinkat… amiből mi se adtunk nekik 🙂 Aztán ebéd után folytattuk utunkat, mivel nem találtunk megfelelően hatásos módszert arra, hogyan lehetne a mezőt röviden és kevés energiával mentesíteni a többi csoporttól… 😛

Na jó, szóval félre téve a poénokat elindultunk, hogy keressünk egy jó kis terepet focira-métára… Mentünk, mendegéltünk, szomorkodtunk, hogy: “Gergő… én játszani akarok!!!!” És ekkor a lőtér mellé érve sunyi gondolatunk támad a gyönyörű összefüggő egyenes mezőt megpillantva — aztán ez el is illant, mert sokkal közelebb megláttunk egy “éles lövészet” táblát, ami máris göröngyösebbé tette a talajt… de mi nem adjuk fel, egy gyors rohanás, utolérés, vallatás… és az egyik helybéli ipsétől máris megtudtuk, hogy épp az imént hagytuk el a leágazást, ami a falu (Dömörkapu… vagy valami ilyesmi -> hogy én ezt milyen piszok nehezen jegyeztem meg) focipályájához vezet.

Több sem kellett, irány a pálya és igggen jó foci következett. Játszottunk jó sokat, amikor is jött az ötlet, hogy OK, mi jól érezzük magunkat, de még van kb. 10 – vagy több – ember, aki nem játszik :((( Sebaj! Jöhet a méta! Nem voltunk restek, azonnal ott termett a pálya, csapatok és kezdődött a játék. Ja meg gyors szabályismertetés… ehhez a felettébb bonyolult játékhoz legalább 3 perc magyarázatra volt szükség -> de valahogy rossz szabályokat beszélhettünk meg, mert valami piszokul kikaptunk mind a két körben :-/ :)) Sebaj, fociban arattunk… és néha gólt is rúgtunk, de az tényleg jobb volt (savanyú a szőlő :). Végül még zárásként és levezetésként a busz érkezése előtt rúgtuk picit a bőrt, minekutána az igen aktív csapat elbattyogott a néhány méterre lévő buszmegállóig… mondjuk nekem ez a pár méter annyinak tűnt, mint az egész napi túra (azért ne túlozzunk) 😎

Innen be Szentendrére, majd Pestre, végül a Battyány-téren felvett a sofőröm a Rolls-Royceal (Skoda) és percek alatt kiértünk Érdre.

Ezután elaludtam… többre nem emléxem 🙁

Tamás

Kategória: Beszámoló | Címke: .

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.