Beszámoló a nagyböjti lelkigyakorlatról

A lelkigyakorlat részletei »

Bizony, talán nem én vagyok az egyetlen pesti flaszterbetyár, aki túrát latolgatva inkább gondol a “Kárpátok fenyvesekkel vadregényes tájaira”, mintsem az Alföld “tengersík vidékére”, melyet csupán egy-két Petőfi-versből s a hajdan volt földrajzórákon böngészgetett térképekről ismer…

Nem hittem volna, hogy lesz valaha is utam erre felé, mígnem jelentkeztem a nagyböjti lelkigyakorlatra, melyet közösségünk idén Kiskunfélegyházához közel, Petőfiszálláson, a pálosoknál tartott. Negyvened magammal egy hétvégére kiszakadtunk az unalomig ismert falak és utcák világából, s Pákozdi István atya és Egri Laci vezetésével próbáltuk követni Jézust a pusztába.

A péntek esti szentségimádás mintegy bevezetett a lélek csöndjébe. Eleinte furcsa volt számomra a szilencium, de mikor próbáltam nem válaszolni a bennem feleselő gondolatokra, lassan-lassan valóban magam mögött hagytam minden “otthonit”, s jelen tudtam lenni a lelkigyakorlaton.

Szombat délelőtt Laci elmélkedő előadásában test és lélek egészségének mély egymásrautaltságáról beszélt, István atya pedig a helyes bűnbánattartásra irányította figyelmünk

Az aznapi ebéd, a csalafinta gulyásleves talán nem csak nekem maradt meg az emlékezetemben a mócsingos húsdarabokkal folytatott reménytelen küzdelem, mely néha a terítőn is ott hagyta a nyomát

Ebéd után egy pálos atya röviden bemutatta a szerzetestelepülés történetét. Külön érdekessége a helynek, hogy az ebédlő ahol a programok nagy részét tartottuk, valójában egy “Mária-múzeum”. A sok-sok festmény, a különféle szobrok, melyek között láttam dél-amerikai és néger Máriát is, hol szépek, hol enyhén giccsesek, de talán mind arra figyelmeztetik a látogatót: ne feledd el égi édesanyád! Szép élménye volt a hétvégének a szombati mise is, ahol a dunapataji Mária-légió asszonyaival együtt vettünk részt. Jó volt látni azt a sok nénit, aki őszinte szívvel tiszteli a Szűzanyát.

Este keresztutat jártunk, de nem amolyan komfortos templomit, hanem kinn a szabadban, a hideg szélben, a nedves fűben, fázós lábbal és kézzel

Aztán közös mozizás volt. A “Soha, sehol, senkinek” című magyar filmet néztük meg, mely a kommunista diktatúra egyik legkönyörtelenebb módszerét, a kitelepítést mutatta be; egy család tragédiáját, melyet egy Isten háta mögötti tanyára száműztek. A film talán legsúlyosabb problémája, a férj és feleség jelleme volt, amiről a mozi végeztével élénk vita alakult. – Egyenesség mindhalálig, miként azt a férj alakjában láttuk, vagy a család védelme minden áron, mint az a feleség tetteiből kitűnt…? Jó ötlet volt ez a filmnézés, mert legalább közelebb hozott minket, fiatalokat a szomorú közelmúlt megértéséhez, aminek hál’ isten már nem voltunk nagyon részesei.

Lelki hétvégénk a vasárnapi misével zárult. Visszaemlékezve a “megosztásra”, ahol mindenki egy-két szóban összegezte, mit visz haza a lelkigyakorlatról, mi érintette meg a hétvégén, talán legtöbbünk szavaiból az derült ki, hogy ez a lelki kirándulás segített kiszakadni a megszokott mindennapokból, kicsit jobban Istenre és egymásra irányította figyelmünket… sokan, részesülve a szentgyónásban tiszta lélekkel térhettünk haza, s minden bizonnyal közelebb kerültünk a közelgő Húsvét misztériumához is.

Köszönet a szervezőknek, István atyáéknak, Gézának! Reméljük, a jövőben is lesz ilyen valóban lélekemelő hétvégénk, ahová csak buzdítani tudok mindenkit, mert nem bántuk meg, hogy útra keltünk.

Székács Miki
türkiz

Kategória: Beszámoló | Címke: , .

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.