Beszámolók az OEZ-ről

A zarándoklat részletei »

Mátraverebély-Szentkút – egy kimondhatatlan(ul) jó zarándokhely

2008. szeptember 26-án, egy még holdsütötte reggelen indultunk az Egyetemi Lelkészség Kollégiumából Pákozdi István atyával és Pinke Balázzsal a Keletibe, hogy csatlakozzunk az OEZ 2008-hoz, vagyis az Országos Egyetemista Zarándoklathoz. Már a korai órákban sikerült megfuttatnunk Atyót (ld. Fent) a buszra, majd a vonatra, de végül elértük. Egy ember volt csak, aki este csatlakozott közlekedési problémák miatt.

A vonaton komótosan elfogyasztottuk néhányan a reggelinket, aztán folytatni próbáltuk a reggelből kitépett fontos alvásórákat. Valahol még egy vonatot is cseréltünk, de korán volt ahhoz, hogy megjegyezzem, hol is valójában. Lényeg a lényeg, hogy megérkeztünk Salgótarjánba, ahonnan nekivágtunk a gyalogútnak.

Nem hagyhatom ki, hogy egy kedves(nek látszó) bácsi igyekezett bennünket AZ igaz útra terelni a vonattól egészen a templomig. Többen is nekiveselkedtek, hogy a józan észre és a keresztény tanokra támaszkodva érveljenek, de Jehova Tanúja hajthatatlan volt. Ő már tudott… Végül egy közös imára nem sikerült beinvitálni a templomba. Nem is igazán tudom, hogy miért!?

Tehát a lényegre visszakanyarodva: Varga András atya tűkön ülve várt már bennünket, áldást adott, rövid beszédet és útbaigazítást tartott, majd megkaptuk a kerámia zarándok-nyakbavalónkat és útnak is indultunk.

A városból egy busszal mentünk ki, mert a távolság nagy volt a zöld övezetig, a látnivaló viszont annál kevesebb. Örömömre szolgált, hogy a zarándokok keresztjét az első métereken én vihettem. A sekrestyés néni szépen felvirágozta, én büszkén tartottam, a járókelők meg felettébb csodálkoztak. Nem baj, mi Krisztust hirdetjük!

Az észak-magyarországi lankák csodásak voltak, az idő is kedvezett: nem esett eső, köd sem volt és túl meleg sem. A zöld túraútvonalon haladtunk végig, amit sajnos helyenként egyáltalán nem gondoznak, így szúrós szederindák és minden effajta növények nőtték be. Nem túl hosszú kaptató után egy magaslatra értünk, ahonnan kitűnő kilátás nyílt a környező kiemelkedésekre és völgyekre. Csapatunk mindig együtt haladt, így túlságosan megterhelő sem volt az út, bár voltak, akiknek a szenvedések értékesebbé varázsolták a zarándoklatot. Tízórai után folytattuk az utat, majd megálltunk egy kereszteződésnél és egy rövid elmélkedést hallgatunk meg.

Ezt követően a sáros erdei és mezőgazdasági utak nehezítették, vagy inkább csak tarkították utunkat. Nemsokára keresztutat jártunk. Hegyen-völgyön tüdőpróbáló éneklést végeztünk a stációk között, de András atya határozott kiállása nem hagyta cserben a csapatot. A keresztút után még egy rövidebb szakasz következett, majd pedig a jól megérdemelt ebéd. Mindenki előpakolta a hátizsákja kincseit és megtömte a bendőjét. A délutáni szieszta kimaradt, de nem is ezért mentünk oda.

Újult erővel átvágtunk a főúton, majd egy szemétlerakó mellett találtuk meg a szűk ösvényt. Szerencse, hogy András atya már jól ismerte az utat. Eztán kedves kis falucskák közt kacskaringóztunk, majd egy útszéli kőkeresztnél ismét visszatértünk a mellékutakra.

Isten minden bizonnyal örömmel fogadta az imáinkat, mert ragyogó napsütésbe borította az eget és a földet, a kabátját pedig mindenki nyugodt szívvel préselhette a táskájába.

Közös rózsafüzérbe kezdtünk, aminek igen kedves és bensőséges hangulata volt. Eközben egy tó mellett vitt el utunk, majd egy erdőbe értünk. Ez volt az utolsó nagy próba azoknak, akiknek már fájt a lába a mintegy 30 kilométeres túrától, hátán az egész pakkjával. Eztán már csak lejtő következett, majd egy kedvesen berendezett kis forrás. A hangulatával még nem is volt semmi baj, de egy kicsit furcsa szemmel nézünk mi keresztények a táltosok szokásaira és gondolatvilágára. A kutat ugyanis ők újították fel és látták el a reinkarnációt és egyéb effajta vallási szimbólumokat magunkon viselő berendezésekkel, faházzal, paddal, stb.

A kúttól már csak néhány száz méterre van a rendház, ami zarándoklatunk végcélja volt. Itt a ferencesek vártak bennünket harsány ünnepi harangszóval, papi köszöntéssel, meleg (és nagyon finom) vacsorával, majd mosakodási- és szálláslehetőséggel. A templom mellett található egy Mária-“barlang” sok hálatáblával; a templomban pedig egy öltöztethető Mária és Kisjézus szobor díszítette a főoltárt. A hely magáért beszél, érdemes megnézni, mert bensőséges és szép hely.

Az esténk a megérkezéssel még korántsem ért véget, mert egy nagyszerű Misztrál koncert várt ránk, valamint egy néprajztudós kedves, de kissé átszellemült előadása.

Másnap délelőtt volt idő kipihenni magunkat. Az erdőszéli levegő és a hely lehetőséget nyújtott egy remek alvásra, valamint reggeli sétára, elmélkedésre. Reggeli, majd mise következett, nem sokkal később pedig ebéd. Végül pakoltunk, takarítottunk, és megpróbáltunk eljutni a vasútállomásra. A csapat itt már három variációra támaszkodott: gyalog 5-6 kilométert, stoppal, vagy egy különbusszal. Szerencsére mindenki hiánytalanul megérkezett. A vonatút lényegesen rövidebbnek tűnt, mint odafelé. A vasútállomásra megérkezve egy nagy körbe álltunk és közös kézfogással búcsúztunk egymástól, majd szétszéledtünk ki-ki a maga környezetébe víve a zarándoklat hangulatát, élményét és tapasztalatait.

Abban megegyeztünk: jövőre ugyanekkor, ugyanitt! Remélem, hogy téged is látlak az OEZ 2009-en!!!

Jelencsik Matyi
Egylelk


Élménybeszámoló az Országos Egyetemista Zarándoklatról

2008. 09. 27-én (szombaton) 7:05-kor indult a Keleti pályaudvarról a vonat, “fedélzetén” az egyetemista zarándoklat résztvevőivel. Hihetetlenül gyorsan eltelt a közel három órás vonatút az ismerősökkel beszélgetve. Tíz perc és leszállunk – mondtam. Erre egy kalapos öregúr odalépett hozzánk, és azt javasolta, hogy ne szálljunk, hanem inkább lépjünk. Megfogadtuk a tanácsát. 🙂

A vasútállomásról a Salgótarjáni Főplébánia Templomba mentünk. Az atya elénk sietett. Hiszen ez András atya! Vajon ő is emlékszik rám? A válaszra nem kellett sokáig várnom. Ahogy az oltár felé közeledtünk, rám mutatott, elém jött és átölelt. Meghatódtam. Közös ének és áldás után útra keltünk. Az első néhány km-t Baglyasaljáig busszal tettük meg, onnan a zöld jelzést követve gyalog folytattuk utunkat Mátraverebély-Szentkútig. Látásból már sok embert ismertem, de most nyílt alkalmam hosszasabban, akár komolyabb témákról is elbeszélgetni velük a természet szépségeiben gyönyörködve. Mennyi árnyalata is van a zöld színnek!?

Mi azonban nem egy túrán vettünk részt, hanem egy zarándoklaton. Erre nemcsak a nyakunkban lévő kis jelvény emlékeztetett minket, hanem a közös lelki élmények is. Rózsafüzért imádkoztunk és keresztutat végeztünk, a stációk között pedig egy – András atya által tanított – dalt énekeltük. A dallama még mindig a fülemben cseng. Sajnos, ezt nem tudom most megosztani veletek, de a szövegét leírom nektek:
“Keresztúton követünk,
Jézus, édes Istenünk.
Szenvedésed égi jel,
Így jutunk a mennybe fel.”

Jó volt látni és megtapasztalni, hogy a keresztényi testvériség, az egymásra való odafigyelés is jellemezte a társaságot. Társainknak segítettünk a táskát, kabátot vinni, és bevártuk egymást a találkozási pontokon.

Öt óra körül érkeztünk meg a Szentkút közelében lévő forrásokhoz. Kicsit megpihentünk, és megtisztítottuk a cipőinket az út sarától. A ferences atyák harangszóval, meleg vacsorával fogadtak bennünket, és lehetőséget biztosítottak a szentgyónás elvégzésére aznap és másnap is, hogy lelkünket is megtisztíthassuk eddigi “utunk” porától.

Az esti programot nézegetve megörültem, hogy a Misztrál együttes fog koncertet adni. Régóta szerettem volna már őket meghallgatni. A városmisszió alkalmából az MKK és a Csücsop közös miséje után, a Magyar Szentek Templomában adott koncertjükön nem tudtam ottmaradni. Alig egy hét telt el azóta, és személyesen is találkozhattam velük. Arra is sikerült rávenniük bennünket, hogy velük közösen elénekeljük a Tavaszi szél vizet áraszt…, és a Két szál pünkösdrózsa… kezdetű dalokat.

Egy kis szünet után Limbacher Gábor néprajzkutató tartott előadást a palóc emberek vallásosságáról, a búcsújáró helyekről. Egy mondata különösen megragadott. Amikor arról kérdezte az embereket, hogy milyennek találják a Szűzanya szobrát, akkor azt a választ kapta, hogy szép, hiszen az a Szűzanya.

Késő este átvonultunk a templomba, és közösen elénekeltük az Ave Mariát. Milyen jó volt egy kicsit megpihenni az oltár előtt, távol a város zajától, odafigyelni az Úrra, és beszélgetni vele, a kegyszobor előtt megállva pedig Mária közbenjárását kérni Nála. Sok csoda történt már a Szentkúti Szűzanya hatására. Ha a mi életünkben nem is történnek nagy csodák, azért fedezzük fel a csendes csodákat, ahogy Reményik Sándor írja versében:

 

“…Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

…Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.”

Másnap a reggeli után lehetőségünk volt egy kicsit körülnézni a környéken. Az utak többsége a remetebarlangokhoz vezetett, de volt, aki a kálváriát járta végig vagy segített takarítani, rendet rakni a szállásunkon.

Az Imperfectum együttes énekpróbája után 11-kor kezdődött a közös mise, melyet Pákozdi István atya (vagy ahogy lakótársam, Zsuzsi mondaná: Atyó) celebrált. Prédikációja most is nagy hatást gyakorolt rám. Két fiúról szólt az evangélium. Az egyikük azonnal igent mondott apja kérésére, aztán mégsem teljesítette. A másik nemet mondott, de később megbánta és kiment a “szőlőbe”. Olyan volt ő, mint az a fokföldi ibolya, amelynek a száraz levelei között megjelent egy bimbó – mondta az atya. Kívánom, hogy mi is újra-és újra “kivirágozzunk”, és tudjunk igent mondani az Úr akaratára, és ígéretünket betartani.

A Hiszekegy után 1-1 útitársunk mondta el könyörgését. Bizonyára meg is hallgatta az Úr kimondott és kimondatlan kéréseinket is, ha azok a lelkünk üdvösségére szolgálnak.

Többször jártam már Szentkúton, és mindig feltöltődve, erőt merítve a “Forrásból” térek haza onnan. Jó lenne ezt a lelkületet továbbra is megőrizni, és a hétköznapjainkat is az Úrnak tetsző módon megélni.

Az ebéd elfogyasztása után néhányan “folytattuk a zarándoklatot” a hazafelé vezető úton is, mert Szentkútról a nagybátonyi vasútállomásig tartó utat is gyalog tettük meg. A vonatos poén most sem maradt el. Azon tanakodtuk, hogy mikor érünk Hatvanba. Tíz perc és Hatvan. – hangzott a válasz. Na jó, tíz perc és hatvan. :-). A mosdó közelében tudtunk letelepedni. Egyszer egy fiatal lány kísérte ki kistestvérét a mosdóba, aki időnként megtámaszkodott a térdeinken és kedvesen mosolyogva a szemünkbe nézett. Még mindig előttem van a kicsi arca, sugárzó tekintete. Igyekezzünk ezt a gyermeki lelkületet megőrizni mi is!

Végül, de nem utolsósorban köszönetet szeretnék mondani mindenkinek, aki ezen zarándoklat előkészítésében, szervezésében részt vett, és azoknak is, akik az utat végigjárták. Remélem, hogy évről-évre újra megrendezésre kerül majd az egyetemista zarándoklat, és valóban az ország minden tájáról érkeznek majd a fiatalok és a lélekben fiatalok. Az egyetemista zarándoklat véget ért ugyan, de az “útnak” nincs vége, küldetésünk van!

Kalmár Viki


“Vándorok és jövevények vagyunk e földön!”-
Országos Egyetemista Zarándoklat Szentkútra

Zarándokútra indultunk Pákozdi István atya kíséretében Mátraverebély-Szentkútra egy szeptemberi hétvégén. A gyalogos zarándoklat hagyománya Salgótarjánból nemzeti kegyhelyünkre több évszázados múltra tekint vissza, az utóbbi néhány évtizedben azonban feledésbe merült ez az útvonal. Most István atyával újraindult ez a zarándoklat. A résztvevők többsége az MKK tagja, de más közösségekből is jöttek fiatalok. Jó volt olyan emberekkel találkozni, akik szívesen tesznek meg 20 km-t imádsággal és Istenre gondolva, hogy aztán elérjék a szentkúti kegyhelyet.

Szombat reggel közel három órás vonatút után érkeztünk meg Salgótarjánba, ahol a katolikus főplébánia-templomban Varga András atya várt minket zarándoktársaival. A közös ima és áldás után a város széléről indultunk el Szentkút felé zarándokjelvénnyel a nyakunkban. Utunk mezők mellett, erdőkön át vezetett, dombokra föl, völgyekbe le, néha szárazon, máskor pocsolyákon átkelve. A menet élén mindig más vitte a virágokkal feldíszített körmeneti keresztet.

Pontosan déli 12-re értünk fel az egyik magasabb dombtetőre, és bár templom harangja oda már nem hallatszott fel, együtt mondtuk el az Úr angyalát. Rövid pihenő után a keresztutat jártuk végig, minden állomáshoz más-más olvasott fel néhány gondolatot. A keresztút közös elvégzése a természet közelségében csodálatos élmény volt, igazán közel érezthettük magunkat a Mindenhatóhoz.

A magunkkal hozott ebéd elfogyasztása után énekléssel és imádkozással folytattuk utunkat a kegyhely felé. Hosszabb időre már nem is álltunk meg, csak amikor a szentkúti forráshoz értünk. Ez csak 1-2 km-re van a bazilikától, ezért már tudtuk, hogy hamarosan célhoz érünk.

A húszkilométeres zarándoklat után kissé elfáradva, de nagy örömmel és várakozással érkeztünk meg hat óra körül. Kálmán Peregrin OFM fogadott minket a kegytemplomban. Köszöntöttük a Szűzanyát és hálát adtunk, hogy velünk volt utunk során és elvezetett minket erre a helyre.  A kegyhely csodás környezetben van egy erdei tisztáson. A kegytemplom mellett láthattuk a Lourdes-i barlangot, hálaadó-táblákkal gazdagon díszítve, a domboldalban kálvária várja a zarándokokat.

A templom melletti zarándokházban kaptunk szállást, ami az esti programok helyszíne is volt egyben. A finom vacsora után a Misztrál együttes hangulatos, léleküdítő dalait hallgattuk, és örömmel kapcsolódtunk be a közös éneklésbe. Pont néhány héttel korábban a Magyar Szentek Templomában hallgattuk egy koncertjüket, most mégis egész más volt, igazi élmény, hogy csak nekünk zenéltek.

Utána Limbacher Gábor balassagyarmati múzeológus és néprajzkutató előadását élvezhettünk a népi vallásosságról. Egészen magával ragadott bennünket az általa felkutatott történetek folyama, mennyire összefonódik az öltöztetős Mária-szobrok hagyománya a Szűzanya tiszteletével Palócföldön. A tartalmas esti programok után pedig mindenkinek jól esett nyugovóra térni.

Másnap délelőtt jutott egy kis idő a környék felderítésére: felmehettünk a közeli remetebarlangokhoz, ahol a napsütésben megcsodálhattuk Szentkút hegyes-völgyes vidékét. A zarándoklat zárásaként kegytemplomban ünnepi szentmisén vettünk részt, amelyen az Imperfektum együttes dalait élvezhettük.

Felemelő érzés volt átélni ezt a zarándoklatot, ami után megújult szívvel térhettünk vissza a mindennapok világába. Köszönjük István és András atyának!

Zsófi & Bálint
MKK


Egy zarándoklat története

Hol volt, hol nem volt, a Pilis hegységen is túl volt egyszer két egyetemista lány (kedves lakótársam: Shirley és jómagam: Barbi), akik egy verőfényes szeptemberi délutánon hirtelen ötlettől vezérelve elhatározták, útra kelnek, és a testi-lelki megtisztulás reményében részt vesznek az országos egyetemista zarándoklaton, amelyre pár hónappal a jelentkezési határidő lejárta után regisztráltak. Mentségükre szolgáljon: ők a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen azokban a napokban értesültek a programról.

Szent Mihály havának 27. reggelén csatlakoztak a Salgótarjáni Főplébánián gyülekező ifjakhoz, akik vonattal érkeztek Budapestről illetve Miskolcról a zarándoklat indulásának helyére. Amíg egy busz Baglyasaljáig szállította őket, a két lány megismerkedett három nagyon kedves emberrel – egy matematikus lánnyal és két mérnök fiúval -, akik tájékozottabbak lévén elmondták, hogy a közel ötven fős társaság nagy része mérnök vagy matematika szakos hallgató, kivéve pár leendő óvónénit és egy irodalmár fiút. Ezt meghallván kicsit különösen érezték magukat filozófia illetve magyar szakos bölcsészekként a műegyetemisták között, de kétségeik az emberekkel folytatott beszélgetések során gyorsan elillantak.

A buszról leszállva elindultak a túraúton, és nekivágtak a vén Mátrának. A zarándoklaton a csendes keresztúti ájtatosság alkalmával volt lehetőségük elmélkedni, befogadásra képes lelki szegényekké tenni magukat, majd közösen énekelni a többiekkel, azután pedig jobban megismerni az útitársakat. Gyalogoltak, beszélgettek, gyönyörködtek az érintetlen természet szépségében, gyöngyözött a homlokuk a verejtéktől, előttük pedig még magas lejtők emelkedtek.

Holtfáradtan érkeztek meg Szentkútra, ahol kedves ferences vendéglátójuk fogadta őket. A szobájukat egy kedves óvónénivel osztották meg, és ismerkedtek, beszélgettek az délután további részében. A finom vacsora után a számukra addig ismeretlen Misztrál együttes dalai elfeledtették velük testük gyengeségét. A fiúk mély átéléssel előadott dalai nagy hatással voltak rájuk, és mára a legkedvesebb előadóik közé tartoznak. Még a hétfői napjukat is Dsida Jenő “Isten szeret” verssorának dallama kísérte végig, és nem voltak restek hangot is adni ennek (valószínűleg énekhangjukkal nem kifejezetten esztétikai élményben részesítve környezetüket). A rövid szünet után – megkésve bár, de törve nem – elfoglalták helyüket a népi vallásosságról és palóc népszokásokról szóló előadáson. Nagyon érdekes történeteknek lehettek fültanúi, beszéd közben a néprajzkutatóból sugárzott a szakmája iránt érzett szeretete. Közben új szobatársat is kaptak egy angol szakos pázmányos lány személyében, aki akkor, utólag csatlakozott a zarándokokhoz. A templomi ima után szinte élettelenül feküdtek ágyaikba, és – nem meglepő módon – hamar elnyomta őket az álom.

Vasárnap reggel a zarándokvezető atya “Érdemes felkelni!” mottójának jegyében ébredtek. Beigazolódott a lelkesítő mondat igazsága. Délelőtt megtekintették magát a Mária-szobrot, a kutat, majd kisétáltak a remetebarlangokhoz, ahol a derült, tiszta ég és a szikrázó napsütés révén az Úr még csodálatosabbá tette a panorámát. Újabb lehetőség adatott emberekkel beszélgetni, fényképeket készíteni. A kis hegyi túra után a Szentírás szavára szomjazva ültek be a szép templomba, ahol újabb lelki élményeket szereztek. A közösséggel együtt eltöltött utolsó közös program az ebéd, amely a többi ételhez hasonlóan igazán finom volt. Külön köszönet érte a szakácsnak és a segítőknek is.

Eljött a búcsú ideje. Megtették az utolsó sétát a kegyhelyen, elköszöntek, és hála egy segítőkész atyának autóval jutottak el a mátraverebélyi buszmegállóba, ahonnét hazaindultak.

A hétvége elmúltával visszacseppentek a hétköznapokba, de a két nap alatt a zarándoktársakat és a megszerzett élményt mélyen a szívükbe zárva, abból építkezve, lelkileg feltöltődve, erősebb hittel tértek vissza a mindennapok világába.

Vukov Barbi,  Ádám Shirley
Pázmány, Piliscsaba

Kategória: Beszámoló | Címke: .

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.