Beszámolók az adventi lelkigyakorlatról

A lelkigyakorlat részletei »

Hideg és estébe hajló, péntek délután indultunk Budapestről, a nyüzsgés, a feladatok és kötelezettségek végeláthatatlan és nyomasztó világából. De milyen jó is volt már az indulás: nagy rohanás, de mégsem késtem el, pedig az orrom előtt ment el a villamos; aztán a találkozás kedves ismerősökkel; és aztán elindultunk ki a városból Petőfiszállásra, hátha rátalálunk a titkon remélt nyugalomra.
Petőfiszálláson, pontosabban Szentkúton aztán megérintett a hely szentsége, és – habár még soha sem voltam ott – rögtön otthon éreztem magam. A kis kápolna, a templom, és atyák imádságos lelkülete megteremtették a nyugalom és a kegyelem forrását.
Megérkezés után – köszönet érte az előkészítőknek – rögtön vacsora várta a fáradt “vándorokat”. Az est fénypontja a szentségimádás volt a templomban: a szentségimádás alatt megtapasztalhattuk Isten jelenlétét és kiáradó szeretetét, s letehettük, felajánlhattuk a magunkkal hozott nehézségeket, gondokat. A szentségimádás után ki szilenciumot tartott, ki inkább beszélgetett még, örülve a viszontlátás örömének, vagy egyszerűen annak, hogy végre nem kell rohanni sehova, “végtelen az idő” egymásra.
Szombaton reggeli-előkészítősök révén kellő (kelő 🙂 időben munkához kellett látnunk: fél nyolcra csoportunkból már mindenki a konyhában szorgoskodott. A délelőtt folyamán két előadást hallgattunk meg. Mikulás Gergő a hely üzenetéről beszélt: a felekezeti és nemzeti szintű bűnbánatról, a fejlesztendő társadalmi igazságosságról… Bánk atya tanúságtétele – mint később az értékelő körben kiderült – sokakat megérintett. Mélyen megélt Istenhite sugárzott belőle és szavaiból, s ezáltal mindannyiunkat megerősített hitében, hiszen ahogy utalt rá, “a hit hallásból fakad”, ahogy ez az ő életében is a megtéréshez vezetett. Számomra előadásának fontos mondanivalója volt, hogy az Isten embereket állít mellénk. A kérdés, hogy ki az én emberem, aki megerősíti hitünket, és hogy én kinek vagyok az embere, azaz kihez küld az Isten példánkkal, hitünkkel. A két előadást kiscsoportos beszélgetés követett, arról hogy hogyan készülünk ádventben és mit gondolok Isten második eljöveteléről. Kicsit váratlanul ért az első kérdés: mivel készülök karácsonyra? De legalább idejében szembesültem azzal, hogy megint eljött a készület ideje, és így az ádvent igazi készületté válhat. A délelőttöt szentmise zárta. Délután szabad program volt: lehetett pihenni, sétálni, beszélgetni, csendben elvonulni, imádkozni, kinek kinek tetszése szerint. Mi hárman, az MKK lila csoportjából a sétát választottuk, és nagyon jót beszélgettünk, gyönyörködtünk a távolban szökellő őzekben, a csodás őszi-téli napsütésben, majd a szivárványban. A délután zárásaként Egri Laci tartott egy előadást az alázatos Istenről, majd ezt követően újabb kiscsoportos beszélgetésre került sor, ahol a délelőtt megkezdett beszélgetést folytattuk: elsősorban azt vitattuk meg, hogy milyen képünk van a zsidókról, mit tudunk róluk; valamint arról, hogy hogyan érint minket az alázatos Isten képe. Szerintem ebben a legnagyobb kihívás az, hogy saját magamnak kell alázatossá válnom, ahogy Jézus erre példát adott az utolsó vacsorán. “Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” (Mk 9,35)
Az est fénypontja pedig a közös játék volt: a sok nagy gyermek, azaz mi :), csillogó szemmel és nagyokat kacagva játszottunk éjszakába nyúlóan. Először egymás neveit próbáltuk (még jobban) megjegyezni, de hát ki emlékszik az előtte ülő “nevetős nevére”? Volt köztünk Dadogó Dani, Bátor Bálint és még sok neves személyiség :). Aztán a páholyt hódítottuk meg, majd uralmunk alá hajtottuk a fél világot (azaz rabszolgákká tettük kemény szellemi harcok árán a társaság felét, azaz a másik csapatot) stb. Végül aztán István atya jobb belátásra bírta a rakoncátlan társaságot, és aludni tértünk.
A vasárnap hamar eltelt: délelőtt mindenki elmondta, hogy mi volt számára fontos és szép a hétvégén, majd részt vettünk a helybéli hívekkel a szentmisén. Jó volt látni a sok-sok kisgyermeket.
Aztán hamar elérkezett a délután, és vele együtt az indulás pillanata, de az emlékek, a hétvégén megfogalmazódott elhatározásaink remélhetőleg sokáig velünk maradnak.
Köszönet a szervezők áldozatos munkájáért!

Palásthy Kinga
lila


Ádventi lelkigyakorlat
Vegyes érzelmekkel indultam el az idei, petőfiszállási lelkigyakorlat találkozójára november 28-án, pénteken. Mivel ez volt életem első lelkigyakorlata nagy kíváncsisággal vártam a hétvégét, nem csak azért, mert nem tudtam, hogy is zajlik egy ilyen program, de ezen túl is sokat vártam tőle lelkileg. Emellett kicsit a félsz is bennem volt tapasztalatlanságom miatt.
Mire a MÁV mellett döntő csapatunk összegyűlt a Nyugati pályaudvarnál, már hideg és sötét is lett. Az utazás főleg azok számára telt kellemesen és gyorsan, akik hozzám hasonlóan ülve élvezhették azt, s nem a fülkéken kívül heringek módjára. Bár az összegzésnél hallhattuk, hogy egyesekben pont ez hagyott felejthetetlen, életre szóló élményeket. 🙂
Petőfiszállásra érkezvén már kész fogadóbizottság várt ránk Pákozdi atya és Mikulás Gergő személyében. A fáradtabbak (ők voltak kevesebben) autóval, a többiek pedig gyalog vágtak neki a szállásig vezető útnak, amit szokatlanul élénk csillagok világítottak meg. A rendházhoz érve üdvözölhettük a többieket is, majd már a csak ránk váró finom vacsora elfogyasztása után szentségimádással kezdtük lelki felkészülésünket ádvent ünnepére.
Bár olyan hirtelen jött ez a csönd és béke, ami a templom hűvös falai közt fogadott a rohanó, zajos főváros után, zenekarunk zengő dicsőítései és a mécsesek pislákolása új, nyugodt, békés hangulatot teremtett.
Én egy Pilinszky János idézetet kaptam felolvasásra, ami az összes elhangzott gondolatébresztő közül a leginkább érintett meg. Másnap nagy örömömre szolgált, mikor egyik előadónk is e sorokra hivatkozott a felkészülés meghatározó voltára utalva. Következzen hát pár sor az említett műből:
“Ádvent, a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy “meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”.
Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre…..Az a gyerek, aki az első hóesésre vár – jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel…
Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.”
Elsőként Mikulás Gergő gondolatait hallgathattuk az ádventről, arról, hogy a felkészülés maga határozza meg a találkozás minőségét. Majd Bánk testvér nagy sikert arató és nem mindennapi tanúságtétele következett. Emlékeztetett bennünket, hogy időnként nem árt kipakolnunk batyunkat (vagy tarsolyunkat?! :-)) s kitapogatni mit is cipelünk magunkkal mindenhová, mi az ami felesleges és mely talentumainkat érdemes megsokszoroznunk. Reményt meríthettünk hivatásról vallott nézeteiből is, hiszen elmondása szerint mindannyian rendelkezünk ilyennel, feladatunk “csupán” hogy rátaláljunk a sajátunkéra, amit aztán szívvel-lélekkel végezhetünk a továbbiakban. Arra is felhívta figyelmünket, hogy különböző megpróbáltatások várnak ránk életünk során és ezt alázattal kell tudnunk fogadni. “Kereszt, de másképp.”
A kiscsoportos beszélgetés során sem kaptunk kisebb fajsúlyú kérdéseket. Mindenki elmesélte hogyan próbál felkészülni a kis Jézus születésére, de szót ejtettünk a zsidósággal való kapcsolatunkról, ám a mi csoportunkat leginkább megosztó kérdéskör mégiscsak a Jézus második eljövetelével kapcsolatos elképzelések voltak. Ha kósza szociológusok hallgattak volna bele eszmecserénkbe, talán még inkább betekintést nyertek volna a koldusokat támogatók szándékaiba, cselekedetük mikéntjébe. Délután szabadidejét ki-ki maga hasznosíthatta, mi néhányan, lilák a szabadban töltöttük ezt az időt, alföldi vulkánokat keresve. 🙂 Ha ilyeneket nem is találtunk, helyettük egy gyönyörű szivárvány és sok-sok fürge őzike lepett meg bennünket. Délután Egri Laci komoly teológiai és filozófiai értekezésével gazdagította ismereteinket, majd kiscsoportos körben Isten jelenlétéről való személyes tapasztalatainkat és az étkezői villanykörtéket cseréltük ki.
Vacsora után fokozódott csak igazán a jókedv és vidámság, egész estét betöltő játékba fogtunk. Sokat kacagtunk azon az éjszakán.
Vasárnap reggel kiscsoportunk számára nem volt olyan sürgős a reggeli kelés, így volt “szerencsénk” végighallgatni a fiúk gitáros ébresztőjét. Reggeli után mindannyian azon törtük fejünket, mi mindent kaptunk az elmúlt három napban és mi járult hozzá leginkább fejlődésünkhöz. Miután számba vettük mindannyiunk ajándékait, már indulhattunk is a misére. Az utolsó közös étkezést követően egyre jobban közeledett a búcsúzás és indulás pillanata.
Örülök, hogy idén nem advent első vasárnapján, a koszorún égő gyertya láttán eszmélhettem csak fel, hogy már ilyen közel járunk karácsonyhoz. A sok érdekes, megfontolandó gondolat, amit hallottunk a hétvégén, reméljük tudatosabbá, könnyebbé teszi a várakozást és a felkészülést.
Akár el tudunk majd csöndesedni, Isten felé fordulni, akár nem az elkövetkező néhány hétben, az együtt töltött napok, a sok derű, amiben részünk lehetett és a töprengésre késztető gondolatok mind gazdagabbá tettek bennünket. Ezúton is köszönjük a szervezőknek fáradságos munkájukat!

Minyin Gabriella
lila

Kategória: Beszámoló | Címke: , .

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.