Beszámolók a sítáborról

Gerlitzen 2009. február 3-8.

Bang! – azt hiszem ez lehetne idei sítáborunk mottója.

Először is: Bang! – ahogy a fiúk repültek egy-egy ugrató után, mint az ágyúból kilőtt golyó. Ebben főleg Bernáth Géza jeleskedett Tarsoly Andrissal és Tibély Gergővel együtt, de azt hiszem, mi lányok, Kuti Kati és én is jól megálltuk a helyünket sokszor. Habár a legmagasabbakat mindig Géza ugrotta. A pályákon szerencsére sok lehetőség volt az ugratásra: akár a direkt kialakított bukkanókon, vagy a pályát határoló hóbuckákon át, meg a teknőhöz vezető ugratón, vagy amikor egy hosszabb, két pálya közötti ugratósor után a következő pályára egy bukkanón keresztül lehetett eljutni. Ez utóbbi ugratósort sokszor használtuk a következő pályára való ugratással együtt. Sőt, fényképeink és videóink egy jelentős része is itt készült. A pályák szélén is sokszor ugrattunk át, ilyenkor a legtöbbször szűzhóban illetve fák között kötöttünk ki. Nekem ez külön élvezet volt, mivel bár már több éve síelek, de amikor eddig voltam, főleg egy lányosztálytársammal síeltem együtt, és valahogy nem jutott eszünkbe letérni a pályáról, új, extrémebb dolgokat kipróbálni. Nagyon nagy élmény volt a friss, járatlan havon keresztülmenni, meg nem csak a kiépített részen, hanem természetesebb pályán, erdőben síelni. Az is nagy sikerélmény volt nekem, hogy bár most ugrattam először, egyszer sem estem el az ugratókon.

Aztán ott voltak az esések is, amik szintén jellemezhetők a Bang! szóval. Például amikor Kati olyan gyorsan száguldott le az egyik pálya alján, hogy amikor elesett, nem csak a léce csatolt le, hanem a botjai is lecsúsztak a kezéről a kesztyűjével együtt. Vagy amikor Géza a teknőben egy ugratás során esett egy nagyot, aminek a végét szerencsére sikerült is lencsevégre kapni. Én is estem többször is, az egyik közülük, amikor a nagy hóesés után/közben elmentünk egy olyan pályára Katival, Gézával és T. Andrással, ahol nem járt ratrak, és kb. fél méteres hóban kellett síelnünk. Meglehetősen hamar elvesztettem az egyensúlyomat, és a hóban kötöttem ki. Akkor Katival úgy döntöttünk, hogy a fölfele sétálást választjuk, és nem a lefele síelést. Óriási élvezet volt a hatalmas hóban, síbakancsban, síléccel és bottal a vállunkon fölfele bandukolni! Mindenkinek ajánlom kipróbálásra, ha lehetősége nyílik rá!

És végül természetesen a Bang! – mint kártyajáték. Az egész napos síelés után a jól megérdemelt pihenés minden este egy (vagy inkább több) hatalmas kártyacsata volt. A két fő attrakció a Bang! és a Mocsár volt. Azt hiszem ez utóbbiban mindenki volt Király(nő) és Mocsár is, amennyire vissza tudok emlékezni, de ebben nem vagyok egészen biztos. Ezek mellett még előfordult néhányszor a Szabotőr is. Általában a szobában rendeztük be a kártyabarlangot. Itt persze elég kevés hely volt, voltak akik az ágyról játszottak, ami néha igen kényelmetlen volt. Így Mocsarazás közben nem csak a dicsőség és a jobb kártyák miatt ment a csata a királyi helyezésért, hanem azért is, hogy a lehető legjobb ülőhelyet választhassuk. Kétszer átmentünk a másik szállás ebédlőjébe is játszani, ahol nagyon finom forralt bort kaptunk. Utolsó estére nagy bulit ígértek itt a szervezők, zenével, tánccal együtt. Átnéztünk abba a helyiségbe is, ahol elvileg lett volna később ez a buli, de a dohányfüstön és a diszkófényen kívül semmi extrát nem találtunk az ebédlőhöz képest, úgyhogy rövid úton megint a szokásos szobában kötöttünk ki, a saját szálláson.

Azt hiszem, mindnyájan nagyon jól éreztük magunkat. Ezt bizonyítja az is, hogy azóta már megbeszéltük, hogy jövőre is megyünk, és hogy egy közös fényképnézegetés erejéig sikerült újra összeszervezni a csapatot, ahol persze nosztalgiaképp Bang!-eztünk és Mocsaraztunk is, és újfent nagyon jól éreztük magunkat.

Bozi Veronika
borostyán


Az MKK vezetése a közis táborok sorát idén újabb színfolttal gazdagította – reméljük, új hagyományt is teremtve – ezúttal a sítáborral. Régóta kacérkodtam én is a gondolattal: megtanulni síelni és élvezni a páratlan kilátás, a havas táj szépségét, átélni a mozgás, a sebesség és a tér más dimenzióit. Kezdőként belevágni a síelésbe azonban nem könnyű döntés: leküzdeni a félelmet, beszerezni a felszerelést (kölcsönkérni vagy kölcsönözni, hát még beruházni) és Magyarország e téren szűkös lehetőségei miatt megszervezni a külföldi utazás részleteit is.

Mindhárom akadály leküzdésében az MKK segített. A szervezésről a közi gondoskodott (még külön levelezőlistát is létrehoztak, ahol szavazni lehetett több helyszínre is), külön köszönet ezért Gézának, Vajna Mikinek és Vehónak. A lécemet és a botomat Tarsoly Andristól és Kovács Danitól kaptam, a bíztatásról pedig szintén a Tarsoly házaspár gondoskodott (akik ugyan nemrég tanultak meg síelni, de a tőlük megszokott lelkesedéssel vágtak bele újabb kalandjukba).

Nyolcan indultunk el végül február 3-án a köziből (Bozi Veronika, Kuti Kati, Tarsoly Andris, Tibély Gergő, Vadász Andris, Ködmön Andris, Bernáth Géza és Szabó Zoli) és egy ifjúsági utazási iroda két busznyi társaságához csatlakoztunk, így aránylag jutányos áron juthattunk el Karintia legszebb síparadicsomába, Gerlitzenbe. Az induláskor Budapesten sajnos szakadt az eső (nem volt túl bíztató) és nem volt egyszerű a felszerelés szállítása sem a villamoson, meg a földalattin, de az osztrák hegyvidéket elérve – számos alagúton és völgyhídon átkelve – káprázatos havas táj és szikrázó napsütés fogadott minket!

Úticélunk és szállásunk 500 méter magasan feküdt az Ossiacher-tó partján, melyet gyönyörű hegyek öleltek körbe, köztük a sícentrumnak is nevet adó Gerlitzen 1910 méteres csúcsával, a tó túloldalán pedig az egyik ormon még egy fenséges vár is állott teljes pompájában, a Landskron vára, nevével is jelezve, hogy méltó dísze a tájnak. A szállástól mindössze 100 méterre volt a felvonó, ami röpke 10 perc alatt repített fel minket 1500 méteres magasságba, ahol 51 km-nyi sípálya várt ránk! Már maga a felvonó is nagy élményt jelentett, káprázatos volt letekintve a havas fák között a tó látványa a környező hegyekkel, meg az a nagy csend, odafent pedig néhány sípályáról én még a Dráva kanyarulatait is látni véltem. A tájat és az infrastruktúrát leszámítva akár otthon is érezhettük volna magunkat, ugyanis a szálláson magyar személyzet fogadott bennünket (Saci nénit különösen a szívünkbe zártuk és ő is minket, mert a végén már mosolygott is), a pályákon pedig sok helyen szinte csak magyar hangokat hallottunk (nyomát sem látva a “válságnak”).

A köziből ketten voltunk kezdő síelők Vadász úrral – igaz neki helyzeti előnye volt, mert profin tudott korcsolyázni és ez számít a síelésnél is – de szerencsénkre az utazási irodával síoktató is jött és mi éltünk a lehetőséggel: három délelőtt is kaptunk kétórás kiképzést. Közben persze a haladó közisek sem feledkeztek meg rólunk, minden nap együtt ebédeltünk velük (jó volt az a kis “Huaba Hitt’n” faház a knédlivel, meg a gőzgombóccal) és délutánonként ők vettek kezelésbe is bennünket. Rögtön első nap felvittek minket a csúcsra, ahol elállt a lélegzetem a gyönyörű látványtól. Aztán meg a mélységtől, amikor a többiek után kellett mennem a kék pályán (délelőtt azért nem ilyen szakaszon gyakoroltunk). Engem Géza kísért és rögtön az elején elvágtam magam, aztán ezt ismételtem még sokszor. Sajnos én akkor estem, amikor nem akartam, mert hagytam magam begyorsulni, Vadász úr viszont tényleg profi volt: ő akkor esett – úrhoz méltón! – amikor ő akart és még mielőtt nagyobb baj lett volna. Komoly eséseink persze nem voltak, a pálya nem számított annyira meredeknek, a ruhánk és a hó is vastag és finom puha volt, a léceink pedig (legtöbbször) rendben kioldottak.

Másnap reggel viszont térdfájásra ébredtem – a sok hóekézés miatt – de nem volt idő a sebeim nyalogatására, újabb leckék következtek és aztán gyakorlás, sok-sok egyéni gyakorlás. Amikor a nap vége felé – a fáradtságtól – két egymást követő alkalommal is kiestem oldalra a tárcsás felvonóból, úgy éreztem, aznapra talán elég is volt. Még szerencse, hogy profi köziseink is pont akkor fejezték be a maguk ugyancsak sajátos gyakorlatait. Nekik a hagyományos pályák már nem jelentettek kihívást, ezért betértek az erdőkbe és a fákat kerülgették (!) (különösen Tarsoly Andris élvezte ezt, aki pedig most síelt másodszor életében), meg buckákat kerestek és azokon ugrattak. Volt teknő és gyorsítópálya is, hivatalos sebességmérővel, ahol Géza állította be a rekordot 64 km/h-val!

Harmadik nap aztán én is összeszedtem magam. Aznap később kezdődött a hivatalos oktatás, ezért reggel mind felmentünk a csúcsra, ahol most Tarsoly Andris vett kezelésbe. És láss csodát, beérett az előző napi gyakorlás: kék pályán esés nélkül, gyorsítópályán pedig 37 km/h-val (azt hittem, elrepülök, de talpon maradtam!) és aztán jött a piros pálya, ahol a legvégét leszámítva már elsőre is esés nélkül jöttem le! Sajnos a végén elég csúnya volt azért az az esés (úgy látszik, elbíztam magam, ami az életben sem szerencsés, de a síelésnél még fájó is): úgy bevágtam a fejem, hogy még két nap múlva is éreztem és megfogadtam, sisak nélkül soha többet. Andris sajnos lemaradt mögöttem (lehet, hogy kicsit tényleg gyorsan mentem?) és már csak a végeredményt látta: engem, a léceimet és a sapkámat, 10 méterre mindegyiket egymástól. Kuti Kati aznap hasonló balesetet szenvedett, de nagyobbat és banálisabb módon: őt a leoldó léce egy esés után hátulról találta kupán és ez, ha az “eszét” nem is, de a kedvét igencsak elvette egy időre (ilyen nyomott hangulatúnak, mint aznap, még sosem láttuk szegényt).

A síelésem sikeressége amúgy e naptól kezdve azon múlott, mennyire tudtam koncentrálni a már megtanult technikára: hogy a súlypont elől legyen és kanyarodáskor a megfelelő lábamra nehezedjek (pont fordítva kellett, mint amerre kanyarodni akartam). A dolgomat összességében könnyítette az időközben sajnos elromló időjárás: a köd és a sűrű havazás, mivel így a mélységeket nem láttam, a lécem pedig jobban tapadt a friss hóban (bár a sok bucka az összefarolt hó miatt azért nem volt olyan jó). Egy bizonyos beidegződésemen sajnos a sítábor végéig sem sikerült változtatnom. Elég sok kisgyerek is síelt ugyanis Gerlitzenben, akik hihetetlenül aranyosak voltak a kis léceikkel, de törékenyek is, én pedig még annyira kezdőnek és ütközés esetén termetesnek gondoltam magamat, hogy manőverezés helyett inkább rögtön elvágtam magam, amint megláttam valamelyiküket a kitűzött utamon.

Síelős élményeim alatt amúgy egy valami volt csak, ami törést okozott, mégpedig szószerint. Egész pontosan a botomat érte kisebb baleset (Danitól és Andristól még egyszer elnézést érte). Épp szálltunk be Karintia amúgy első nyolcszemélyes nyitott felvonójába (amiben mi, közisek épp elfértünk egyszerre), amikor már ülve, de még induláskor a botom alja lent belefúródott a hóba, ami a felvonó haladó mozgása következtében és a már magunk elé húzott védőkorlátba beakadva erőkarként kezdett működni és formálódni, magyarán görbülni (ami még mindig jobb volt, mintha egyenesedni próbált volna – bennem). A nap hátralévő részében mindenesetre érdekes látványt nyújtottam a botommal. Este aztán lefekvés előtt Tarsoly Andrisnak eszébe jutott, hogy látott egy csomó fél pár, kidobott botot a kuka mellett a felvonó kijáratánál (úgy látszik, ez másnál is fogyóeszköznek számított) és ajánlotta, válasszak közülük egyet a hátralévő időre. Még este kimentem, de nem jártam sikerrel, már üresek voltak a kukák – Ausztriában voltunk, nemhiába. Sajnos a sérült botomon az egyenesítési kísérlet is kudarccal járt, törés lett a vége. Másnap kénytelen voltam újat venni helyette, amire most már annyira vigyáztam, hogy több zúzódást kifejezetten amiatt szereztem, mert esésnél arra figyeltem, hogy csak annak a “drága” botnak ne legyen semmi baja.

Közink sokoldalúságát és hagyományait ápolandó, sícsapatunk a fizikai kikapcsolódás mellett a szórakozás szellemi formáinak gyakorlására is hangsúlyt helyezett, melynek jegyében hálótermünk esténként kártyabarlanggá változott. A már megszokott Bang és Saboteur játékok kerültek elő és nekem újdonságként a Mocsár is, ami engem teljesen a hatalmába kerített, nevéhez méltón azt hiszem. Ez a kártyafajta ugyanis a játékossága mellett nagyon is az életről szólt és értékes tanulságokkal szolgált. Igen szemléletesen mutatta be például a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődését, illetve a szabályok esélyegyenlőséget növelő változtatása után a társadalmi mobilitás lényeges javulását (pl. mocsárból is lett király!). Tanulságos volt az is, hogy az előjogok megkurtításába – mely Géza “forradalmi” ötlete volt – milyen nehezen és csak Géza többszöri kezdeményezésére mentünk bele. Géza mellesleg amolyan felvilágosult arisztokratának és egyáltalán nem “forradalmárnak” számított a játékban, mert mindig főúrként, illetve királyként javasolta az “előjogok” megkurtítását (és legtöbbször e szerepeket is nyerte el, nemde hasonló ehhez is a való élet). A “forradalom” előtt egyébként legtöbbször Kuti Kati “játszotta” a királyt és nem volt “jó” a környezetében lenni (de ne gondoljatok rá matrónaként, csak mindig az emeletes ágy alsó részét választotta “trónként”, ami hasonlított is egy baldachinos páholyra, de ha mellette ültem, akkor a magasságom miatt nekem sajnos görnyednem kellett alatta).

Esti programjainkat gazdagították kétszer is a buszos társasággal közös forralt borozásaink. Az első alkalom sajnos pont aznapra esett, amikor a fáradtságtól a nap végén kétszer is kifordultam a felvonóból. Nos, aznap este a forralt borral is hasonlót műveltem, amikor ráöntöttem azt szegény Ködmön úrra. Aztán hogy ne essék folt a becsületemen (elég volt ebből Ködmön Andris nadrágján is) és ne feltételezzenek rossz szándékot mögötte, tudatalatti indíttatásból nem sokkal utána a maradékot magamra is ráborítottam. Nem kell hozzá megjegyzést fűznöm, azt hiszem.

Visszatekintve az eltelt hat napra, nagyon jól éreztem magam a többiekkel, csodálatos volt a helyszín és a síelés alapjait is úgy érzem, elsajátítottam. Igen örültem és köszönöm a Közinek a lehetőséget és remélem, lesz folytatása jövőre is ennek a nagyszerű kezdeményezésnek. A részvételre mindenkit és a kezdőket is csak bátorítani tudom!

Szabó Zoli
narancs

Kategória: Beszámoló | Címke: .

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.