Beszámoló az V. MKK-s tájfutásról

A tájfutás hirdetménye »
Képek »
Az V. tájfutás eredményei »

1. Tájfutás? Tegyünk egy próbát!

2009. május 1-én került megrendezésre a V. MKK tájfutás, és mivel szerettem volna már mozogni egy kicsit az erdőben, némi gondolkozás után úgy döntöttem, hogy benevezek. Még nem vettem részt ezelőtt tájfutáson – de megnyugtattak, hogy akár végig is lehet gyalogolni – így megoldhatónak tűnt a feladat. Budapestről vonattal érkeztünk Klotildligetre (Piliscsaba része), ennek közelében volt a rajt, ami az általánostól eltérően nem egyezett meg a céllal. Spontán módon egy-két-három fős csapatok alakultak, attól függően, hogy közepes vagy hosszú távon, futva, sétálva, egyedül, vagy társaságban akartuk megtenni a távot. A szervezők kiosztották a térképek jelmagyarázatát, és jutott néhány központi tájoló annak, aki nem tudott hozni. A táskákat, pulcsikat és egyéb fölöslegesnek tűnő nehezékeket még korábban egy kocsiban hagytuk, már csak azért is, mert ígéretet kaptunk, hogy útközben találunk majd vizet, meg valamilyen emészthető energiaforrást.
Amikor elérkezett a rajt pillanata, a csapatok néhány percenként megkapták a térképet, rajta az érintendő állomásokkal, és mehettünk az orrunk meg az iránytű után. Jómagam Molnár Marcival indultam egy csapatban, azzal a szándékkal, hogy végigfutjuk a 8,5 kilométert.

2. Merre van az arra?
A térképre, a tájolóra és az előttünk indulók irányára támaszkodva ráléptünk egy szimpatikusnak tűnő erdei útra. Az ellenőrző pontok, melyeket érinteni kellet, sose közvetlen az ösvény mellett, hanem bent az erdőben kuksoltak, így amíg lehetett haladtunk a járt úton, majd egy kerítés sarkánál, tájolóval becélozva, toronyirányt nekivágtunk arra, amerre az első állomást sejtettük. Marci szerint mindig ezt a legnehezebb megtalálni. Nos, a próféta szólt belőle.
Úgy véltük, nagyjából jó fele haladunk, de hamarosan a hegy nem arra lejtett, és a kövek, hasadékok sem úgy alakultak, mint a térkép szerint kellett volna. Mentünk egy darabig erre, majd arra, végül elindultunk kitartóan egy irányba, remélve, hogy valami jellegzetesre akadunk. Egy hosszabb lejtő után belefutottunk egy kerítéssel ellátott földútba, és egy másik eltévedt csapatba. Nagy nehezen rájöttünk, hogy elég messze keveredtünk az első ponttól, és sokkal közelebb vagyunk a negyedikhez. Mivel sorban akartunk rajtuk végigmenni, ezért némi tájékozódás és a sorstársakkal való egyeztetés után, mi ketten elindultunk vissza egy beazonosított úton, és a megfelelő helyen letérve megtaláltuk egy árokban az első állomást. Nagy lelkesen megjelöltük az ott lévő zsírkrétával az ellenőrző lapunkat, és indultunk tovább. Ekkora eltévedést nem alkottunk mégegyszer, bár sokat kellett a többi pont megtalálásához is mászkálni, meg ötször körbejárni egy-egy helyet.
Az egyik állomás például sunyi módon elbújt egy gödörbe, míg a másik egy fán virított a rét közepén. Volt, amihez kusza bokrokon kellett átmászni – bár később kiderült: meg is lehetett volna kerülni -, arrébb pedig két tök egyforma rókalyuk-kerítés páros tévesztette meg a gyanútlan tájfutót. Félúton néhány ásványvizes palackot rejtett el a nyuszi (vagy a szervezők?) a fűben, és többször is találtunk egy-egy zacskó szőlőcukrot az állomás mellett. Egy őz és valami nagyobb ragadozómadár formájában az állatvilág is tiszteletét tette, az utóbbi előttünk szállt fel egy faágról, az előbbi megelégedett az elszaladással. Kis fekete vérszívó barátainkból egyetlenegyet sikerült fogni, de őt is eltanácsoltam mielőtt lehorgonyzott volna. Végig sütött a nap, de azért nem rohadt le rólunk a hosszúnadrág – rövid viselése a bozótharc miatt nem javasolt. Ha bírtuk szusszal, futottunk, ha nem, akkor gyalogoltunk. Az egész olyan volt, mint egy kalandos kirándulás az útkeresés-eltévedés-megtalálás folyamatos élményével.

3. Minden jó, ha megtaláljuk a végét
Mint írtam nem tévedtünk el mégegyszer, de a célállomásnak mégiscsak sikerült megtréfálnia. Ez már Piliscsabán, a községben volt egy háznál, ahol a kapu mellé lett kiakasztva a jel. Mivel menőzni akartunk a végén azzal, hogy mi igenis futunk, így szépen elmentünk mellette anélkül, hogy észrevettük volna. Tettünk egy kört a szomszédos utcákban, majd újra visszatértünk és megállapítottuk, hogy majd kiverte a szemünket, amit kerestünk. Bementünk a kertbe, ahol az érkezési idő rögzítése után kaptunk a bográcsban készült estebédből. Ha jól emlékszem gulyásleves volt – bár nem értek az ételekhez -, jutott bőven, két tányérral is elpusztítottam. Néhány beérkező csapatot még megvártunk, majd vonattal, autóval visszatértünk a nagyfaluba.

Knáb Laci

Kategória: Beszámoló | Címke: .

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.