Telenkó Miklós atya a papság örömeiről

2009. október 29-én az MKK vendége volt Telenkó Miklós görög katolikus pap. A papság éve alkalmából a papság örömeiről beszélt saját életútján, hivatásán keresztül – és azt hiszem sikerrel.
Rámutatott arra, hogy nekünk, fiataloknak két dolgot kell eldöntenünk, egyrészt hogy mi a hivatásom, másrészt hogy kivel csinálom (értve ezalatt, hogy Istennel vagy Isten nélkül), kivel barátkozom, ki lesz a társam az életutamon.
Elmondta, hogy amikor a teológiára jelentkezett, nem volt biztos benne, hogy pap akar lenni, ráadásul a szemináriumban bezárva is érezte magát. Azonban egyik nyáron az országot járva rengeteg fiatallal találkozott, akik érdeklődtek az Isten iránt, és ez motiválta, erőt adott neki, hogy pap legyen. El is végezte a teológiát, és már nagyon szeretett volna pap lenni, de a görög katolikus pap felszentelése előtt választás előtt áll, hogy nősen, vagy nőtlenül szenteljék fel. Négy évig Hajdúdorogon volt hitoktató, számos fiatal vette körül, amikor a Gondviselés révén megismerkedett feleségével. Miklós atya hangsúlyozta, hogy a házasságnál és papságnál is egy fontos dolog van: a bizonyosság, az az érzés, hogy jól döntök, helyesen cselekszem.
Mindenki érdeklődve és kíváncsian hallgatta humorral teli történeteit és gondolatait, mert érződött rajta, hogy éli is azt, amiről beszél: a papság tényleg öröm számára. Elmondta azonban azt is, hogy ez nem minden pillanatban és élethelyzetben volt így. Körülbelül négy hónapja volt pap (és öt hónapja házas), amikor meggyszedés közben leesett a létráról, és súlyos balesetet szenvedett. Kórházból kórházba szállították, feküdt magatehetetlenül, és ráadásul a hitét is elvesztette. Ahogy mondta, ennél nagyobb vesztesége nincs az embernek. Egy paptársa vette föl, hogy menjen el Lourdes-ba, mert ott mindenki meggyógyul, oda már tolószéket sem kell vinnie. Lourdes-ban megtapasztalta, hogy „ha nem te mégy a Jóistenhez, ő megy érted”, amikor is nem akart templomba menni, de az ápolók a felesége kérésére elvitték. Még gyóntatni is felkérték – mint mondta, ha az ember az Istenre hagyja az életét, akkor Isten felemeli –, ahol meglepve tapasztalta, hogy az ő a tolószéke mellett kígyózó sor állt, míg a többi püspök atyák ott breviáriumoztak mellette. Egy férfi könnyes bűnbánata elgondolkodtatta helyzetéről, hogy a tolószéknek megvan az az előnye, hogy nem tud belőle fölkelni, így idejét a gyónókra fordíthatja, míg a plébánosok általában sietnek. Ebben egyfajta hivatást talált magának: sok ember lelkiatyja, gyóntatója lett.
Számtalanszor megélte az Egyházhoz tartozás örömét, különösen is a balesete után. Hiszen ha nem szentelődik pappá, mi lett volna vele így bénán? A papságot viszont így is, tolószékben is tudja folytatni, azaz a hivatásának élhet továbbra is.
Szívhez szóló gondolata volt számomra, amikor arról beszélt, hogy amikor mi, fiatalok azon töprengünk, vajon mi is az Isten akarata velem, akkor még nem tudjuk előre az életutunkat, tehát nem kell aggódni, ha nem látjuk a hivatásunkat. „A megroppant, kettétört nádat, a pislákoló mécsest nem oltja ki az Úristen. Ha van benned a hivatásnak bármilyen kicsiny szikrája, azt hagyd. Az Úristen utánamegy”, és kibontakoztatja azt – mondta Miklós atya.
Miklós atya hangsúlyozta, hogy életünknek kell jelmondatának lenni, nemcsak a papoknak, hanem nekünk is. Kiemelte azt is, hogy Isten ujjlenyomatait kell megtalálnunk a saját életünkben, de ezek az ujjlenyomatok nem egyformák, mert Isten mindegyikünkön máshol talál fogást. Szerinte, ha a hivatásunkat megtaláltjuk, akkor az Isten is meg fog találni minket.
Életének, életüknek (feleségével) nagy szomorúsága volt, hogy nincsen gyermekük. Lelkiatyja erre azt tanácsolta neki, hogy válasszon magának valami szentet, közbenjárót. (Ekkor mondta el Miklós atya azt is, hogy meglepődött, amikor megtudta, hogy az MKK-ban színekről vannak elnevezve a csoportok. Azt gondolta, hogy védőszentek szerint, vagy a magyar szentek szerint vagyunk csoportokban. Érdemes lenne megszívlelni ezt a gondolatot, és védőszentet választani csoportjainknak…) Egy másik paptársa pedig humorosan azt mondta neki: „nehogy valami középkori, régi szentet válassz, valami új szentet válassz, mert új seprő jól seper”. 🙂 Romzsa Tódort, görög katolikus vértanú püspököt választotta közbenjárónak, kinek hathatós közbenjárására ma már nyolc éves fiuk van, aki a közbenjáró után a Tódor nevet viseli. Számára nagyon nagy öröm, ha fiatalok, gyermekek vannak körülötte, mert mint mondta, a gyermek mindig tükröt tart felénk.
Miklós atya tanúságtétele megmutatta számunkra, hogy a Gondviselő Isten irgalmára és szeretetére életünk minden percében, örömben és nehézségben is számíthatunk.
Az előadás után Pákozdi István atya is a Gondviselésről beszélt, egyrészt, hogy „véletlenül” pont másnapra esett Romzsa Tódor ünnepe, másrészt, hogy két napra rá pedig Meszlényi Zoltánt, esztergomi segédpüspököt avatták boldoggá (október 31-én). István atya kijelentette, hogy lehet Meszlényi Zoltánhoz is fohászkodni, mert még lehet, hogy nincs sok szándéka :-).

Palásthy Kinga

Kategória: Beszámoló | Címke: , .

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.