Beszámoló a 2011-es közitáborról – 3.

A 2011-es közitábor részletei »

Mindenekelőtt fontosnak tartom megemlíteni, hogy én friss MKK-s vagyok, ami fél évnyi régiséget jelent esetemben, tehát kevés embert ismertem a tábor előtt. Ennek köszönhetően kissé nehézkes volt a ráhangolódás. Az első két nap csak a csoportbeli leánkákkal kártyáztunk, vagy netán megpróbáltam őket gitárral hódítani, ami megerősített azon meggyőződésemben, hogy majdan leendő hitvesem megnyerése végett más módszerekhez leszek kénytelen folyamodni. A poént félretéve, bizony nehéz volt, egy nagyon jól ismert társaságból, megnyílni egy idegen világ felé. A második napon voltak pillanatok, amikor legszívesebben “per momentum” hazautaztam volna. Ennek okáról sajnos vagy hál’ Istennek nem tudok beszámolni, ugyanis a tábor közepére már teljesen megfelejtkeztem mi is zavart egykoron.

Ami a személyek megismerésében előmozdított elsősorban a spontán programok voltak. Gondolok most pl. röplabdázásra, ahol akarva-akaratlan, szándékosan vagy ösztönösen, rákérdeztem nevekre, ami borzalmas névmemóriámnak köszönhetően csupán rövid pillanatok erejéig maradtak meg, azonban a gesztusok, arckifejezések, humoros beszólások nyomot hagytak bennem. Röplabdázás közben volt egy-két rögtönzött megjegyzésem, amiket csak úgy “dörmögve bajuszom alatt” elsütöttem. Különösen meglepett, hogy mindenki hallotta, és talán még el is nevetgéltek rajta. Ettől fogva én is igyekeztem nagyon fülelni 🙂 …

Az igazat megvallva a “zaftos tábor-fíling” csupán a második nap a tűrázás ideje alatt a gyönyörű napsütéses réten, a dombok lágy ölén, a kullancsal teli erdők mélyén született, fokozódott a Balatoni lubickolással, s a poros országúton teljesedett ki, midőn mezitláb sétáltunk vissza a kiindulási pontba. És csak este kostatáltam, hogy helyenként vérvörösre égetett a nap, poros piszkos vagyok, az illatom se a régi, a talpam 5 vízhólyag ékesíti, fáradt vagyok, lábaim már csak a lélek viszi, s ami a legszebb: senki sem nézi!

A tájfutást szeretném még részletezni. Életemben először én is megpróbáltam, nyilván a hosszabbikat választottuk (lássák, hogy férfiak vagyunk). Társammal Ádámmal fél órás térképegyeztetést követően “nekifutottunk” a tájnak. Az első csomópont megtalálása közepett rádöbbentünk, hogy nem mi leszünk az aktuális rekord megdöntői. Sok óra múlva rádöbbentünk, hogy mégis mi leszünk az aktuális rekord megdöntői (… csak másképp).
Az elején fiatalos lendülettel, ahol csak lehet, rövidítettünk, belemásztunk minden tukmába-bozótba, mérnöki pontossággal kiszámoltuk, pontosan milyen szög alatt találjuk a következő bólyát, s aztán Mr. Been példája nyomán toronyiránt előre… Az egyik sötétzöldel jelölt terület azonban kifogott precizitásunkon. A rövidített útvonal kilenctizedének megtétele után nyilvánvalóvá vált előttünk, hogy legközelebb más stratégiát kell választanunk… Usgyí, vissza! Következményképpen az én lábszáramból térkép, Ádám nadrágja pedig feltörlő ronggyá lett vala.
Az utolsó állomások előtt én már az “I shouldn’t be alive” Discovery adón közvetített dokumentumfilmsorozat egyik főhősének éreztem magam (az alcímen még gondolkodom…). Amíg Ádám ereje teljében akár a háborgó tengernek is nekifeszítette volna magát, buzgón keresve a kívánt útvonalat, nekem már csak azon alkalmakat volt erőm számolni, hogy hányszor tévedtem volna el nélküle.
Célba érés után, utolsók lévén elindultunk a bólyákat beszedni. Kissé elsötétült arcal, midőn közölték velem, hogy enyém a 26-os, tájolóval és térképpel ösment nekivágtam (egyedül) a vadonnak. Mindezidáig nem tartottam valószínűnek, hogy száz méter is elég ahhoz hogy komplett eltévedjek. Belátom tévedtem. Szerencsémre jó szemmel megáldott MKK-sok voltak 100 méteres körzetemben…

A tábort záró bálra különösebben nem szeretnék kitérni, bár középiskolás tapasztalataimból adódóan még most is csodálkozom, csodálom és becsülöm, hogy a fiatalok kultúrált módon is képesek szórakozni, és nem feltétlen csak a “dupci-dupci-dupci” zenékre.

A tábor mindenekelőtt katolikus lelkületben lett megszervezve, azonban mégsem éreztem magam egy tipikus “hétvége a nyugdíjas rózsafűzértársulatnak” kiránduláson. Az évek során azt tapasztaltam magamon, hogy képtelen vagyok elhallgatni. Ha a környezetem csendben van, akkor vagy dúdolok, vagy pedig egy halom kusza gondolat tekeredik csüggeteg neuronjaimra, így képtelen vagyok bármilyen kommunikációnak teljesen mértékben átadni magam. Talán ezért jött azon spontán ötlet, hogy legyen zenés (Taizés) imaóra. Különlegesen tetszett a zenészek és énekesek alakítása, mintha hetekig gyakoroltál volna, nagyon szép volt s bár hangom kappan, éneklésre buzdított, az előttem ülők kárára. Az ez utáni csend pedig már más volt mint egy hétkoznapi…

Ferences testvérünk előadása különlegesen megfogott. Élettörténete felkeltette figyelmem, s bár sokszor hangoztatta kommunikációs gyengeségeit nem véltem nyomait felfedezni beszéde során. Ahogy Szent Ferenc mondotta volt: “Gyengeségem az erősségem”. Apja viszonylag korai halála már fiatalkorában kenyérkereső pozícióra kényszerítette, ezért a feladatokat felnőtt fejjel, tudadosan átvette. Ezen történetetét bátorító gesztusként vettem.

A tábor megszervezésének további célja az ismeretség bővítése, barátok szerzése, kapcsolatok kiépülése. Igyekeztem kihasználni ezen lehetőségeket, és úgy érzem, jövőre az agapékon már több ismerős arcnak vághatom a szeme közibe a jólismert jókívánságot: “Jó étvágyat!”

Mindent összevetve a tábort egy jó ismerkedési, töltekezési lehetőségnek vélem, ugyanakkor rájöttem, ide az ember nem sziesztázni jön. Az utolsó nap rendkívül fáradnak éreztem magam, és mégis ez teljesen más volt mint egy kőkemény vizsgaidőszak utáni kimerültség. A jövőre nézve továbbra is tervezem a táborokon való részvételt, erre szükségem van!

Polcz Peti

Kategória: Beszámoló | Címke: .

Hozzászólás