Élménybeszámoló a 2011-es MKK bringatúráról 1

A túra részletei »
Képek a túráról »
Élménybeszámoló Julitól és Ipétől

Közis bringatúra 2011.
Nagykanizsa – Zala – Vas – Alpokalja – Sopron

Az idei túrát Tomi, Dani és Ipé szervezte. Újítottak, mivel idén mindenkinek készülnie kellett egy-egy rá osztott nevezetesség történetéből, hogy tudjuk is, merre járunk.

augusztus 1., hétfő
A társaság nagy része a Déli pályaudvaron találkozott, a 7:05-ös gyorsvonattal indultunk Nagykanizsára. Összesen nagyjából 24-en lehettünk, 8 lány, öt fizikus. Kelenföldön és Kanizsán is csatlakoztak hozzánk, legtöbben itt tudtuk meg, hogy Domi és Iván együttműködése következtében lesz kísérőautónk. Bele is pakoltuk a nehezebb, nélkülözhető holmikat és két csapatban indultunk aznapi célunk, Nagylengyel felé a Zalai-dombságban kanyarogva. Az egyik csapatot Tomi, a másikat Dani vezette. Tomiék hamar elérték ebédelőhelyünket a kistolmácsi tónál, néhányan meg is mártóztak benne. Ebéd után továbbmentünk Pákát érintve (itt született Öveges József), megálltunk Nován és megnéztük a mammutfenyőt. Olyan nagyra nőtt, hogy ki kellett vágni a kerítést, így meg is lehetett tapogatni az utcáról, Vehó magokat is gyűjtött. Továbbindultunk, majd megálltunk egy üzemen kívüli olajkút mellett. Nagylengyelhez közeledve működő olajkutat is láthattunk, nagyon érdekes volt. Nagylengyelben a helyi polgármesteri hivatalként és sportközpontként is működő faluházán szálltunk meg. Kinga nagyon finom tejszínes-szalonnás csirkemellett főzött mindannyiunk örömére.

augusztus 2., kedd
E napon kb. 7-kor keltünk és nekiláttunk a reggelikészítésnek. 10 táján felcihelődtünk és útnak eredtünk mai célunk, Szalafő felé. Elsőnek azonban Zalaegerszegre mentünk be. Útközben, egy emelkedő közepe táján megálltunk és egy kedves idős néni szederrel kínált minket. Az emelkedőt jó pár kilométer hosszú lejtő követte, egészen Egerszegig gurulhattunk. Kiderült, hogy a dörgedelmes figyelmeztetések ellenére Ipének gondjai támadtak a hátsó fékével, azonban épségben leérkezett. A város egyik közparkjában álltunk meg, Kinga és Gergő ott maradt vigyázni a biciklikre, a többiek pedig megnézték Egerszeg főutcáját. Bementünk a zsinagógából kialakított művelődési házba, betértünk a Mária Magdolna templomba, (és észrevételeztük, hogy a freskókat az osztrák Cimbal festette,) majd fagyiztunk egyet. Ekkor csatlakozott hozzánk Peti és Cili. Utána Zalalövő felé vettük az irányt, ahol egy mesterséges tó mellett szépen kiépített üdülő várt minket. Itt egy jó nagyot fürödtünk, Zoli és én átúsztuk a tavat és kimásztunk a szemközt lévő partra, ahol egyébként horgásztak. Vehó és Barbi tornyot építettek, labdáztunk a vízben, csupa móka és kacagás visszagondolni erre. A strandolás után, fél hét tájban indultunk tovább. Egy-két domb után elértük Szalafőt, ahol újfent a helyi faluházán szálltunk meg. Itt talán kollégium vagy valamilyen bentlakásos iskola működik, mert emeletes ágyakon aludtunk, a szekrények fiókjaiba meg gyerekek nevét írták. Ezen a napon brassóit vacsoráztunk Fourier-keksszel és barackkal. Vacsora előtt és után pedig unóztunk és bangeztünk, nagyon élvezetes volt.

augusztus 3., szerda
Ezen a napon kettévált a túra: a pihenésre vágyók csak nyolckor keltek, megnézték a szalafői skanzent, a veleméri templomot, bementek Szentgotthárdra és utána a Hársas-tóban fürödtek. A kalandvágyók hatkor keltek, korábban mentek el a veleméri templomhoz, átmentek Szlovéniába, onnan Ausztriába, megmászták a Hármashatárt és onnét tértek vissza Szalafőre. Én az utóbbiakkal tartottam. Mindjárt az elején letértünk az országútról és egy jó minőségű makadámúton kerekeztünk. Útközben megcsodáltunk egy üzemen kívüli gázkutat: kiállt a földből egy cső, többfelé ágazott és hatalmas fojtószelepek zárták le. Kisvártatva elértük a veleméri templomot: csodálatos freskókat láthattunk odabent! A Nap is kisütött egy kicsit, ezért az idegenvezető tanácsára néhányan odaálltak a fényébe, hogy a pólójukról visszaverődő fény színét vetítsék a képekre. Engem legjobban a Szentháromság jelképe, a három koncentrikus kör ragadott meg a maga egyszerűségével. A freskók Johannes Aquila művei. De nemcsak engem nyűgözött le a templom, hanem Zolit arra indította, hogy megnézzen Szlovéniában még három templomocskát, melyeket szintén Aquila díszített. Csatlakozott hozzá Sipos Évi is, aki úgy érezte, hogy nem tudná teljesíteni a száz kilométeren felüli távot. Így ők elváltak tőlünk a magyar-szlovén határon, a selói templomba bejutottak, a másik kettőt viszont csak kívülről látták. Csak este találkoztunk velük újra. Érdekes, hogy egy másik templomon, az őriszentpéterin a külső falra festettek két szentet, és az időjárás viszontagságai ellenére még mindig látszottak.

Hanem mi továbbindultunk és legurultunk Szlovéniába. A határon tényleg nem volt senki, vígan mehettünk. Kicsit beljebb megálltunk, hogy bevárjuk Jocót és Vehót, akik elkérték Zolitól az ebédre vitt kenyeret, ezért maradtak le, de utánunk találtak. A szlovén részről csak egy kinyomtatott Google térképe volt Ipének, az is fekete-fehérben, és nem nagyon lehetett eligazodni rajta. Mivel azonban főutakon haladtunk, nem tévedtünk el. Szlovéniában csupa -vci-re végződő falvat szeltünk át, például Ivanovcit. Itt már megismerhettük a későbbi napokra oly jellemző tájat: emelkedő, lejtő, patak, emelkedő váltotta egymást. A térkép egy földutat jelzett főbb útnak, így azon kellett haladni, talán ez volt a túra egyik legnehezebb terepe. Útközben bevártuk egymást, ekkor mindig megragadtam az alkalmat egy kis szedrezésre. Gornij Petrovciban, magyar nevén Péterhegyen ebédeltünk, egy kis tisztáson, a helyi rendőrörs közvetlen közelében. Ipé úgy tudta, hogy kötelező a bukósisak Szlovéniában, de saját felelősségre nem hozott sisakot, ám a rendőröket láthatóan nem érdekelte a jelenlétünk. Szlovéniában és Ausztriában nincsenek közkutak, vagy legalábbis ritkák, ők láthatóan másként oldják meg a vízvételt, bemennek a vendéglőkbe és kérnek, vagy mint mi tettük, bementünk az orvosi rendelőbe és a mosdóból szolgáltuk ki magunkat. Elindultunk és felértünk egy hegyre a magyar határ közelében, még a szlovén oldalon. A velünk tartó lányok: Renka, Juli, Barbi és Panka, Béni kíséretében átkeltek a magyar oldalra, hogy rövidítsenek. A Hármashatáron találkoztunk, de Panka és Béni inkább visszament Szalafőre. Változatos, hegyekkel szabdalt tájon keltünk át Ausztriába, leereszkedtünk egy völgybe, onnan másztuk meg a Hármashatárt. Noha meredek volt, szinte végig föl lehetett tekerni. Ott aztán megpihentünk, megcsodáltuk a határkövet, nem maradhatott el a csúcskeksz, majd egy óra múlva hazaindultunk. A földúton lefelé Ipé egy fűvel benőtt kerékvágásba ment bele, ennek hatására egy hatalmas nyolcast rakott a kerekébe. Addig ugráltunk a keréken, míg újra nem lehetett vele menni, igaz, most már elöl sem tudott fékezni. Szerencsésen lejutottunk Szentgotthárdra, itt fagyiztunk, közben Viktor tájékozódott a bicikliboltok felől. Utána simán hazaértünk, megint játszottunk Banget és babosat. Barbi, Joci és én az egyetemi lelkészség könyvéből elénekeltünk néhány nekünk kedves dalt, majd késő este megérkezett Rita és barátja, András. Miután elszállásoltuk őket is, elmentünk lefeküdni.

augusztus 4., csütörtök
Ipé bement kocsival kora reggel Szentgotthárdra, vett egy új kerékabroncsot, néhány embernek meg külsőket és tömlőket, mert addigra már összeszedtünk néhány defektet. A többiek a már megszokott fél hétkor keltek, majd elindultunk Alsóőr felé, amely falu a burgenlandi magyarok központja. A határig sík terepen mentünk, majd a Pinka völgyében fölmentünk Németújvárra. A határ közelében, a mező közepén egy nagy, hibajavító ”celluxra” emlékeztető kilátóra mentünk föl. Strémnél azonban fölaprózódott a társaság, és négy részletben értünk Németújvárra. A vár nagyon szép látványt nyújtott a völgyből, ahol a jubileumi bicikliút egy egész kocsiutat lefoglalt, nem pedig csak egy szűkebb sávot az út mellett, és almafák szegélyezték. Esett az eső, de gyakran elállt, így néhányan megfelelő fáziskéséssel vettük föl és le az esőkabátot. Barbi és Viktor kukászsákból készített esőkabátot magának, de ők csak a szálláson váltak meg tőle. A németújvári vár alatt, egy ház fedett parkolójában ebédeltünk, a parkoló kocsik között, de senki sem akart kiállni és a lakók sem zavartatták magukat. Dani elment sajtot venni, később érkezett ebédelni, viszont addigra elfogyott a kenyér, így Bénivel elmentünk kenyérért. Útközben sikerült megoldanom a fizikapéldát, amit napokkal korábban adott föl – hiába, a szakmai ártalom… Ebéd után fölkaptattunk a várba, olyan meredek úton, hogy senki sem maradt végig a nyeregben. Megcsodáltuk a Batthyányak ősi várát, szép kiállítást rendeztek be a család kincseiből a várban: láthattunk egy 16. századi hordozható orgonát, egy misekelyhet, monstranciát, sok míves bútort, órákat, festményeket, fegyvereket. Megnéztük a kápolnát is, amit Szűz Mária tiszteletére szenteltek. Fölmentünk a toronyba, ahonnan szép kilátás nyílt a völgyre, és nagyon fújt a szél. A bátrabbak leszáguldottak a várból, az óvatosabbak viszont inkább tolták a biciklit, de hamar fölültek rá ők is, hiszen továbbindultunk Alsóőrbe. Néhányan nem nézték meg a várat, hanem előrementek, hogy vacsorát főzzenek nekünk. Mi is odaértünk, eközben fölszakadoztak a felhők és kisütött a nap. Az alsóőri plébánián szálltunk meg, a plébános egy kedves bencés atya, akit Magyarországról helyeztek oda.

Ma este is énekelgettünk Barbival és Jocival. Miután elfogyasztottuk a finom lecsót, játszottunk és ima után lefeküdtünk.

augusztus 5., péntek
A kemény mag korán, reggel hatkor fölébredt, ezt nem lehetett eltéveszteni, mert a templom hatkor harangozott, és nyolc tájában el is indultak az Alpokba. Odafelé völgyekkel tarkított úton mentek, majd fönt ebédeltek, és a menetrendszerű eső elől behúzódtak egy elhagyott tanyába. 1400 méterig tekertek, onnan már gyalog folytatták az utat a Hochwechsel 1700 méteres csúcsára. Miután kipihenték magukat és a közelgő eső elől lejöttek és egy másik úton, szinte végig lejtőn iramodtak haza. Három csapatra szakadtak, a legfürgébbek hamarabb hazaértek, mint a könnyebb utat választók közül néhányan.

Ugyanis a kényelmesebbek csak nyolckor keltek, és reggeli után elindultak Rohoncra. Ott fürödtünk egy jót a patak duzzasztott tavában, játszottunk a stégen, többen kipróbálták a vízicsúszdát és 5 illetve 10 méter magasról ugráltak a vízbe. Mivel indulásra nem fejeztük be a játékot, öten lemaradtunk és csak később eredtünk utánuk. Ők megnéztek egy templomot, mi pedig – Barbi, Juli, Joci, Peti és én – Szentmihályfalván át tartottunk haza. A Szent Mihály templom már zárva volt, de egy kedves idős ember kinyitotta nekünk és végigvezetett minket a templomon. Az oltárkép Szent Mihályt ábrázolja, amint Lucifert a mélybe taszítja, ezt túl durvának tartották a helyiek, ezért eléje raktak egy üvegképet, ami stilizálva, de ugyanazt ábrázolja, csak nehezebb fölismerni. Miután kijöttünk, a bácsi meghívott minket valahová, de nem egészen értettük, mit akar, és határozatlanságunkat látva bepattant a kocsijába és elment. Fél óráig kerestük, még egy kocsmába is betértünk, hátha ott megtaláljuk, de fölszívódott. Így hát hazaindultunk, ahol már láttuk az első csapat alpokjárót. Vacsorára saláta volt virslivel. Szokás szerint bangeztünk meg baboztunk, azután elmentünk aludni.

augusztus 6., szombat
Reggel fél hétkor keltünk, ma hosszabb út várt ránk. Megint két csapatban utaztunk. Az út során eljutottunk Máriafalvára, ahol megnéztük a Nagyboldogasszony templomot, egy szépen helyrehozott gótikus templomot. Egy helyi asszony be is mutatta nekünk. Ezt követő utunkon már volt egy komolyabb emelkedő egy kis falu, Unterkohlenhütte előtt. A faluban láttunk egy rezesbandát, biztosan esküvő volt, és a helyi kápolnában éppen akkor harangozott délre egy idős néni. Szerencsére onnan már főleg lejtett az út Léka felé. Egy kisebb kitérő után megtaláltuk a várat, ahol Marcell már várt minket. Bementünk a várba, körülnéztünk. Engem a ,,kultuszterem” ragadott meg a leginkább, amelyet a templomos lovagok építettek. A vár előtt ebédeltünk, itt zümmögött a legtöbb darázs az egész út során. Megint két csapatra oszlottunk, az egyik fele rögtön Kőszegre indult, a merészebbek pedig megmászták az Írott-követ. Majdnem a hegytetőig országút vezet, csak egy kilométert kellett földúton haladni, ami alig emelkedett. Odafönt megpihentünk a kilátóban, a tájat is megcsodáltuk, de kicsit ködös volt az idő, nem láttunk olyan messzire. Joci és Vehó megünnepelte, hogy hét éve itt barátkoztak össze. Miután elkészítettük a kötelező csoportképeket, elindultunk lefelé. Jociék később jöttek, ő el is esett egyszer, Kőszegen láttuk el. A főtéren álltunk meg és fagyiztunk, majd odacsődültünk a várjátékokat megszemlélni. Ipé már indulni akart és csak üggyel-bajjal tudott minket elráncigálni onnan. Elindultunk Doborjánba, de Vehó és Renka már Kőszegen elvált tőlünk és csak Sopronban találkoztunk. Visszamentünk az osztrák oldalra, meg-megállva és a térképen ellenőrizve, jó irányba megyünk-e. Írott-kőhöz képest csak kicsiny perturbációnak éreztük a dombokat, nem nagyon lassított le minket a táj. Útközben levált Barbi és Joci, mert nem vették észre, hogy lekanyarodtunk a főútról, de ők is eljutottak Sopronba. Mi pedig megnéztük Liszt szülőházát kívülről, mert már zárva volt este nyolckor. Azért meghallgattuk a zenélő kutat, ami Liszt egyik zongoraművét játszotta, és ehhez villogott meg csobogott. Doborjánból egy kis falun, németül Horitschonon át vezetett az utunk, de ezt nem jelezték. Egy férfit állítottunk meg, aki éppen oda tartott kocsival, így elvezetett minket oda. Hamarosan Harkára értünk, onnan pedig leereszkedtünk Sopronba. A domonkos kolostorban szálltunk meg, és mihelyst megérkeztünk, azonnal átmentünk a közeli vendéglőbe, ahol húslevest és rántott húst vacsoráztunk. Ekkorra futottak be a tőlünk leszakadtak is. Végül, aki akart, elmehetett várost nézni, a többiek pedig megint játszottak, ezúttal fél kettőig. Élvezetes nap volt!

augusztus 7., vasárnap
A szokott időben keltünk, hogy elérjük a hetes misét, ez legtöbbünknek sikerült is, csak a bevásárlóknak nem. A refektóriumban reggeliztünk, majd összepakoltunk és elindultunk a Fertő-tó felé. Végül előbb megálltunk és a Malom-tóban fürödtünk. Volt ott egy vízi trambulin, nagyon jót játszottunk rajta. Azután megint tornyot próbáltunk építeni a vízben, de nem sikerült. Összekészítettünk néhány szendvicset és visszasiettünk a szállásra, mert indult a vonatunk. Iván elveszítette a lezárójának a kulcsát, ezért ő ott maradt még egy darabig, hogy kiszabadítsa a biciklijét. Nem mindenki ment haza a kettes vonattal, az ottmaradókat Marci végigkalauzolta a városon. Fölraktuk a motyókat a biciklikre, és elmentünk az állomásra, ami elég közel volt. A hazaút is tartogatott meglepetéseket: nem igazolták vissza Dani rendelését a biciklis kocsira, így csak azért tudtuk elhelyezni a bicikliket, mert két rokkant is rendelt egy kocsit, amin nekünk is volt hely. Útközben föl akartak volna mások is szállni kerékpárral, de a kalauz nem engedte föl őket. A nyílt pályán elromlott a leghátsó ajtó és kinyílt, Joci meghúzta a vészféket. Miután ezt megjavították, egy másik kocsiban kitört az ablak, és kiürítették azt, nekünk is hátra kellett mennünk és a biciklik közé hánytuk a csomagokat. Ki itt, ki ott szállt le, de mindenki épségben elérte a célját.

Összefoglalva: nagyon élvezetes és sokszínű volt a biciklitúra, sok emberrel összebarátkoztam, sok élménnyel gazdagodtam. Köszönöm Istennek és az őrangyalainknak, hogy nem történt súlyos baleset az út során. Köszönöm a szervezők munkáját, István atyának a szállások elintézését, a résztvevőknek a jókedvet! Jövőre is jövünk!

Bíró Laci

Kategória: Beszámoló | Címke: .

Hozzászólás