Élménybeszámoló a 2011-es MKK bringatúráról 3 – Szervezői szemmel

A túra részletei »
Képek a túráról »
Élménybeszámoló Lacitól, Julitól

Mkk bringatúra 2011
Göcsej – Őrség – Szlovénia – Burgenland – Alpok – Kőszegi-hg. – Sopron

Előkészületek:
Idén hárman, Dani, Tomi és én szerveztük a bringatúrát. Múlt évben Danival kissé nehezen boldogultunk a csapattal – bár ebben a járvány is közrejátszott –, reméltük hárman már ez is jobban fog menni. A túra előkészületei már februárban megkezdődtek az útvonal kijelölésével, igaz a szállások fixálása után még jócskán átterveztük. Előző évben legnehezebben a reggeli indulások mentek, főleg az összecihelődés miatt, és a hosszabb távokat páran kevésbé bírták, ezért idén félig csillagtúrásra alakítottuk a kirándulást, megspórolva így két reggeli pakolászást és az aznapi csomagcipelést. Ez arra is módot adott, hogy a fittebb résztvevők nagyobb távokat megtegyenek, aki pedig pihenésre vágyik az kipihenhesse a fáradalmakat. Szokás szerint első napra egy nagy távot terveztünk, hogy mindenki jól elfáradjon, és felmérje mire képes ő és a bringája. Múlt évben kicsit kimaradtak a mountain bike-os szakaszok, így idén mindenképpen szerettem volna betenni egy-két ilyet. Erre több lehetőség is adódott. Mivel Burgenlandba is szerveztünk szállást, nem lehetett kihagyni az Alpokat sem. Bár a szállástól a magasabb hegyek még elég messze vannak, de a Hochwechsel „személyében” találtunk egy közeli 1700-as hegyet.

A legnehezebb munkát – a szállások megszervezését – Dani és Tomi bonyolította, utólag kiderült, nagyon jó munkát végeztek! A múlt évihez hasonlóan idén is az interneten kellett jelentkezni a túrára, és a megnézendő látnivalóknál figyelembe vettük a jelentkezettek szavazatait. Sok látványosságot és programot (városok, templomok, várak, természeti értékek, strandok) beterveztünk, és a távok sem voltak kicsik (60-120 km), de elhatároztuk, hogy idén nagyobb fegyelmet tartunk a kelés, pakolás és együtthaladás tekintetében.

A túra előtti héten még rettentő sok apróságot kellett elintézni. Sokáig úgy volt, hogy autóvezetési kedv híján nem lesz kísérőkocsi – ezt a kérdést is szavazásra bocsátottuk –, de az utolsó pillanatban, a túra előtti nap vasárnap este, sőt éjjel, Domi és Iván összehozták ezt nekünk.

Augusztus 1. megtett táv: 95 km
A túra Nagykanizsáról indult, ezért a még kibírható reggel 7 órakor találkoztunk a Déli pályaudvaron. Szerencsére senki sem késett, azonban az első defeket Viktornak máris sikerült begyűjteni, így a vonatútja szereléssel telt. Szerencsére nem gőzmozdonnyal mentünk, így már 11-re a „Kanizsai állomásra” értünk. Itt Domi és Iván már az autóval vártak minket. Kb. egy órába telt, mire sikerült feltölteni a nehezebb csomagokkal, így megkönnyebbülve indulhattunk utunkra. Az első csapatot Tomi, a másodikat Dani vezette, én inkább maradtam sereghajtónak. Egyébként is jobban kedvelem ezt a szerepet, mert ha megállok fényképezni, nem baj, ha lemaradok 🙂 Az időjárás ideális volt: se túl meleg, se túl hideg. Ebédelni és fürdeni a kistolmácsi tónál áltunk meg, de a vízbe csak páran merészkedtek a hőmérséklete miatt. Itt már elértük a Göcsej dombjait, és Bázakerettyénél egy olajkutat is megvizsgálhattunk közelről. Páka, Zebecke és Bak mellett elhaladva jutottunk el Novára, ahol Joci tartott kiselőadást a helyi látványosságból, egy mamutfenyőből. Kicsit késésben voltunk, de még megálltunk almázni az egyik domboldalon, utána pedig még egy működő olajkutat is lefilmezhettem (vagyis inkább sd-kártyázhattam). Végül fél 9-re értünk Nagylengyelbe, ahol a faluházban kaptunk szállást – teljesen ingyen. Madocsai Kinga volt olyan kedves, és már előre elvállalta a vacsoraészítés vezetését, nagyon gyorsan olyan finom vacsorát készített, amilyet még egy bringatúrán sem ettem. A szálláson pingpong asztal is volt – én számítva erre ütőt és labdát is hoztam – így Véges Andrissal, Barbival és Kiss Marcival kezelésbe is vettük. Barbinak csak egy vágódeszka jutott, de egy ideig úgy tűnt, jobban funkcionál mint az ütőm, tekintve, hogy nem bírtam visszaadni a labdáit.

Augusztus 2. megtett táv: 60 km
Ébresztés gyanánt Andrissal 7:30-kor elkezdtünk ping-pongozni, de túl halkak voltunk, így kénytelen voltam más módszerekhez folyamodni. A szállásadók nagyon kedvesek voltak, amellett, hogy a jól felszerelt konyhát a rendelkezésünkre bocsátották, még a reggelikészítésben is segítettek, sőt a takarítást is elvégezték helyettünk. Javasoltak egy bicikliutat Zalaegerszeg felé – amit sajnos nem találtunk meg, helyette egy meredek földúton bukdácsolhattunk lefelé. Bár én nem bántam, azért jópáran nem örültek a váratlan kalandnak. Zalaegerszegen megtekintettük a színház- és koncertteremként funkcionáló kívül-belül színes zsinagógát, majd fagyiztunk egyet. Kihasználva, hogy van kísérőkocsi, a bevásárlásokat sokkal egyszerűbb volt véghezvinni. Ivánnal – aki aznap a kocsit hajtotta – délután megvettük a másnap reggelig szükséges élelem nagy részét. Ez kissé elhúzódott, és mivel nem akartam kocsikázni, csak a zalalövői strandon értem utol a csapatot. Még épp megvártak az ebéddel, bár kisebb logisztikai gondjaik támadtak, mert a kocsiban annyira össze-vissza pakoltunk be, hogy nem lehetett megtalálni minden kaját és evőeszközt. Így aztán a hideg-vizű strandolás helyett inkább rendet raktam a kocsiban.
A szállásunk Szalafőn, a diákszállónak kiépített faluházban volt. Tomival és Danival még egy hosszú egyeztetést kellett tartanunk a másnapi útiterveről, mert kiderült, hogy a veleméri templom éppen arra az 1 órára zár be, mikor a megtekintését terveztük. Ráadásul két útvonal lesz, Dani a hosszú távú (120 km-es) szlovéniai körtúrát, Tomi pedig a rövidebb (40 km-es) környékbeli barangolást vezeti. Természetesen én a hosszabbik túrát választottam, annál is inkább, mert a pityerszeri skanzent már volt szerencsém megtekinteni korábban. Este megszavaztattuk a csapatot, ki merre kerekezne, és hogy kb. fele-fele arányban oszoljunk, elmondtam, mennyire korán kell kelni, már este össze kell pakolni a hosszabb távon indulóknak és több lesz a hegy mint első nap. Ezzel sikerült is elrémítenem pár embert, mert 14-9 arányban oszlottunk meg.

Augusztus 3. megtett táv 120/45 km
Danival már hajnalban felkeltünk, hogy 6 órára bekocsikázzunk Őriszentpéterre friss pékáruért és zöldségért. A helyi CBA kifosztása után gyorsan visszaértünk. A hosszú távra indulóknak 6-kor volt ébresztő. A rohamtempójú reggelit követően 8-kor sikerült is elindulnunk. Még tegnap kinéztem egy erdei utat, ami lerövidítette a Velemérig tartó szakaszt, így fél 10-kor beléphettünk a középkori templomba (a templom elvileg 10-kor bezárt, ezért kellett sietnünk). A templombelső freskói még ma is jó állapotban láthatóak, és az ablakok tájolása következtében az ünnepnapokon a megfelelő képre vetül a nap fénye. Csapatunk ezután Pártosfalvánál átlépte a szlovén határt – itt lecsatlakozott tőlünk Zoli és Évi, akik a körtúra helyett a szlovéniai középkori templomokat keresték fel. Az előző napoknál sokkal dombosabb vidéken tekertünk izzasztó melegben. A „ci” végződésű falvak között áthajtottunk Ivanovcin és G. Petrovcin is, így két falutáblánál is fényképezkedhettem. Ebédelni egy rendőrörs mellett álltunk meg, de szerencsére nem büntettek meg a bukósisakom hiánya miatt, Szlovéniában ugyanis kötelező ez a kiegészítő. Közkutak híján az orvosi rendelőből szereztünk vizet. Ebéd után egy defektszereléssel indítottunk, majd ismét a határhoz közeledve Béni, Panka, Barbi, Renka és Iván lecsatlakoztak. Ők magyar oldalról közelítették meg a hármashatárt, ahova mi Ausztrián és pár 18-20 %-os emelkedőn át jutottunk. A csúcs előtti földút olyan meredek volt, hogy senki sem bírt feltekerni rajta. Babri és Renka már itt vártak minket. Az emlékműtől fél 6-kor indultunk tovább Felsőszölnök irányába, rögtön egy lépcsőzéssel kezdve. A földút olyan rossz volt, hogy egy fűvel benőtt vájúba belemenve akkora nyolcast sikerült a kerekembe raknom, hogy csak a keréken hárman ugrálva tudtuk valamennyire kiegyengetni. Szerencsére ezzel a rendhagyó megoldással sikerült folytatnom a túrát, és szerencsésem viszaérkeznem Szalafőre. Este megérkezett hozzánk Rita, András és az előre beharangozott vihar is.

Augusztus 4. megtett táv: 95 km
Mivel tegnap leamortizáltam a biciklimet, és másoknak is szüksége volt pár külső-belső gumira, reggel bementem Szentgotthárdra vásárolni. Vezettem már esőben, de ami Farkasfánál fogadott az már inkább víz alatti vezetésnek számít: az ablaktörlő nem bírta letakarítani a szélvédőt, így 20 km/h-val battyogtam egy szakaszon. Szerencsére visszafelé gyorsabban lehetett haladni, így időben visszaértem. Délelőtt végig esős volt az időjárás, de csak akkor kezdett szemerkélni, mikor meguntuk, hogy épp nem esik, és levettük az esőkabátot. Viszont ha felvettük, akkor – Murphy törvénye szerint – menten abbamaradt, viszont belülről lettünk vizesek az izzadság miatt. A cipőmet kímélendő ezen napon papucsban tekertem, Barbi pedig divatot teremtett a kék kukászacskóból készített esőkabátjával. Így haladtunk Németújvár (Güssing) felé. Eléggé lemaradtam a második csapattól, mert állandóan megálltam fényképezni hol a szép felhőket, hol a megáradt Pinkát, hol a messziről látható várat, de nem kis meglepetésemre egyszer csak utolértem, majd megelőztem az első csapatot. A második csapat egy bicikliutat talált és azon jutott el Güssingbe, ráadásul Iván – aki aznap a kocsis volt – is más irányból érkezett, így a város különböző pontjaira kerültünk. Az esőben csak nagy nehezen sikerült mindenkit összegyűjteni egy fedél alá, ami egy ház alatti, oldalt nyitott parkoló volt. Mivel a várba nem akartak páran felmászni, egy csapat ebéd után rögtön továbbindult Alsóőrre (Unterwart) vacsorát készíteni. Mi pedig a Batthyányak egykori várába egészen zárásig nézelődtünk a kiállításokon. Szerencsére az eső is elállt addigra, és szép kilátás nyílt a környékre. Csak naplementére értünk Alsóőrre, ahol egy magyar bencés atya látott vendégül minket. Vacsorára lecsót készítettek Kingáék, ami ismét nagyon finom volt.

Augusztus 5. megtett táv: 110/60 km
Pénteken ismét két csapatban tekertünk. A legbevállalósabbak az Alpok egy csúcsát, míg a többiek a rohonci strandot célozták be. Az előbbiek 6 órás kelése, a tegnapi nagy táv és a várható meredek emelkedők erősen leapasztották az alpesi csapat létszámát, így mindössze heten vágtunk neki a túrának. 1 óra alatt elértük Pinkafőt, ahol Iván megkóstolta a szökőkút vizét. Átléptünk Stájerországba, ahol hirtelen megjelentek a hegyek és az autópályaviaduktok. Mivel nem akartam a főúton fölmászni Mönichkirchenbe, ezért a térkép alapján egy elkerülő utat néztem ki. Sajnos az osztrákok nem éppen szintben építik az utakat, de még csak nem is szerpentineznek sokszor, hanem nyíl egyenesen fölmennek a 20, sőt még több %-os emelkedőkön. Így a délelőtt azzal telt, hogy egy Mátra-típusú – egyébként festői szépségű – hegyen föl-le tekertünk. Egyszer megpróbáltunk átvágni egy hágón, hogy ne kelljen több száz méter szintet le (s majd fel) menni, de zsákutcába jutottunk. Végül csak fél 1-re értük az 1000 méteren lévő Mönichkirchenbe, ahol a templomkertbeli ebédet követően a délutáni szieszta következett, ugyanis leszakadt az ég, megérkezett a menetrend szerinti kora délutáni eső. Iván itt is vízmintát vett, Veho a helyi faanyagból sárhányót szerelt a bringájára, én a betelő sd-kártyámról törtölgettem a képeket, míg mások elbóbiskoltak. A vihar majdnem 3 óráig eltartott, így ekkor tudtunk csak továbbindulni a Hochwechselre. Egy ideig még aszfalton, majd csak makadámúton tudtunk haladni, végül ennek is vége szakadt, így a bicikliket hátrahagyva gyalog tettük meg az utolsó pár kilométert a csúcsig. Néhol a terep annyira sziklás volt, hogy emelve is nehéz lett volna átcincálni a cangákat. Mivel az ég további esőzéseket helyezett kilátásba, siettettem a csapatot, nehogy felhőben érjünk a csúcsra. Végül 5 órakor állhattunk fel az 1669 méter magas Niederwechselre, ami ugyan 70 méterrel elmarad a szomszédos Hochwechseltől, de míg amazt felhő takarta, innen nagyszerű panoráma nyílt a tájra. A kötelező csúcsfotók és csúcscsoki mellett fél órát töltöttünk csúcson az orkán erejű szél ellenére. Mikor visszaindultunk a békésen legelésző marhák és lovak között, kiderült, hogy Viktornak elveszett a telefonja. Szerencsére hamar megtaláltuk, és a Haller-hausnál hagyott bringákhoz is gyorsan visszértünk. Innen már csak lefelé vitt az út, a sebességnek csak az egyéni vérmérséklet szabott határt. Baleset, sőt defekt nélkül sikerült befejeznünk ezt a nehéz túranapot is. A vacsorakészítők ismét kitettek magukért, virslit főztek sajtos-zöldséges salátával. Danival és Tomival még kicsit átterveztük a másnapi útvonalat és programot, majd mi is álomra hajtottuk a fejünket.

Augusztus 6. megtett táv: 120/90 km
A teljes csapatnak az egyik legnehezebb túranap következett, ezért mindekinek 6 órakor kellett kelnie. Ezt megkönnyítette, hogy a szomszédos templomban éppen 6-kor kezdtek eszeveszett hangos harangozásba, és hogy a folyosón is volt egy kis harang, amit Danival megkongattunk. Az eredmény azonban csak az lett, hogy mindenki a másik oldalára fordult. Ennek ellenére azért sikerült 9 felé elindulni. Az első állomás a máraifalvai (Mariasdorf) gótikus templom volt. A XIX. században neogótikus stílusban felújított templom valódi kis ékszerdoboza a könyéknek: tornyai, üvegablakai, Zsolnay-kerámiából készült főoltára igazi különlegesség. A kapuban elkészítettük a túra hivatalos csoportképét is. Gyors iramban haladtunk tovább a Kőszegi-hegység nyugati oldalán hosszú lejtőkön és rövid emelkedőkön. Alsószénégetőn (Unterkohlstätten) még egy esküvői rezesbandát is meghallgathattunk. Lékára (Lockenhaus) érve a legnagyobb gondot a vár megtalálása jelentette, amely bár hegyre épült, sehonnan sem látszódott. Minden bizonnyal ez is hozzájárult, hogy a török nem tudta elfoglalni a várost. A zeg-zugos várban sok érdekes látnivaló volt a kultuszteremtől a paplakon át a lovagteremig. Renka felolvasva a magyar nyelvű leírást kalauzolt végig minket a váron.
A közös ebéd után a bevállalósabb csapat – melyet ezúttal én vezettem – nekivágott Írott-kő megmászásának, míg a többiek egyenesen Kőszegre indultak. Hamar feltekertünk a Dunántúl legmagasabb, 882 méteres pontjára, ahonnan a párás idő miatt kilátás kevésbé adódott, bár halványan feltűnt a tegnap meghódított Hochwechsel. Némi pihenés után a kanyargós szerpentinen lezúgattunk Kőszegre, amit épp a törökök ostromoltak, ugyanis ágyúszó és csatazaj fogadott minket. Sőt, a belvárosban még az utcaköveket is felszedték – nyilván, hogy védműveket építsenek belőle. Mindennek ellenére a fagyizó szerencsére nyitva volt, ezért hűsíthettük magunkat. Jociék belevetették magukat a harcokba, s mire végre előkerültek fél 8 volt, pedig még 40 km várt ránk Sopronig. Renka és Veho inkább Magyarország felé kerültek, mi azonban egyenesen Sopronba tekertünk. Csak Liszt szülőfalujában, Doborjánban álltunk meg negyed órára meghallgatni a ledfényben villóddzó, zenélő szökőkutat. Mint komolyzenerajongó nem hagyhattam ki egy közös fényképet Liszt szobrával sem. Végül különítményünk épp vacsora előtt száguldott be Sopronba. Joci és Barbi lemaradtak tőlünk, de mint később kiderült, egyik helyen rossz irányban kanyarodtak, így kis késéssel értek csak a szállásra.

Augusztus 7. megtett táv: 10 km
A reggel 7-es misét és a reggelit követően elindultunk a Sopronhoz közeli Malom-tóhoz strandolni. Már délelőtt nagy meleg volt, igazi strandidő. A legnépszerűbb szórakozás a vízi trambulin volt. Én is megmártóztam a vízben, de aztán inkább eltekertem a közeli kilátóig, ahonnan Bécsújhelyre és a Fertő-tóra nyílt panoráma. Már 1 órakor visszatértünk a városba, mert a legtöbben a 2 órás vonnattal indultak haza. Néhányan azért Sopronban maradtunk, és Marci vezetésével végijártuk a belváros látványosságait. Sétánknak egy hirtelen lecsapó vihar vetett véget, de nekem már amúgy is indulnom kellett az 5 órási vonathoz, így elbúcsúzva a többiektől, jól beöltözve eltekertem az állomásig. A hazaút is izgalmas volt: annyira esett az eső, hogy a vonat túlhajtott az egyik állomáson, mert nem látta meg az épületet! Szerencsémre mire ki kellett szállnom, már elült a zivatar, így szárazon érhettem haza.

Összességében ez volt az eddigi legjobb bringatúrám. Nagyon szép helyeken jártunk, a szállások és az étkezések is a lehető legjobbak voltak, idén a szervezés sem jelentett túl nagy stresszt számomra – köszönhetően Dani és Tomi munkájának, akik helyettem viselték a csapatvezetés nehézségeit. Köszönöm a résztvevőknek is, hogy ilyen fegyelmezetten tűrték a korai keléseket és a tempós indulásokat. Mindehhez persze a Domi, Iván és Veho vezette kísérőkocsi is hathatósan hozzájárult. Külön öröm, hogy nem történt baleset az összesen 630 km hosszú túrán, és biciklit szerelni is alig kellett.

Ivanics Péter “Ipé”

Kategória: Beszámoló | Címke: .

Hozzászólás