Beszámolók a 2013-as MKK bringatúráról

A bringatúra hirdetménye »
Képek a túráról »

 

MKK Erdélyi Bringatúra

2013. július 16-24.

Az MKK nyári egyhetes biciklitúrája minden évben sok élménnyel gazdagítja résztvevőit, de 2013-ban úticélunk különösen is sokat ígérő és varázslatosan csengő volt: Erdély!

1. A „hely szellemén” kívül különlegessé és a korábbi túráinkhoz képest mássá tette utunkat, hogy:

  • Átléptük biciklijeinkkel Magyarország határait, amire ugyan már négy alkalommal korábban is sor került (a történelmi határainkon belül maradva), de egy teljes túrán át végig külföldön eddig még csak egyszer, a Felvidéken jártunk (a másik három alkalommal csak rövid időre léptük át határainkat és kerestük fel pl. Kassát, Aradot, a Vendvidéket és Burgenlandot).
  • Ilyen messzire Magyarországtól még sosem jutottunk el biciklivel: összesen 640 km-t tekertünk, a határainktól mindvégig távolodva, visszafelé a vonatút is 13 órán át tartott Gyergyószentmiklóstól Budapestig!
  • Ilyen magas hegyeken még sosem keltünk át két keréken: az 1160 m magas Vértop-hágón (vért izzadtunk felfelé! J) a Bihar-hegységben és az 1287 m magas Bucsin-tetőn (a soha véget nem érő emelkedőivel) a Görgényi-havasokban!
  • A fentiek ellenére ilyen kevés defektünk még sosem volt a biciklitúráink történetében, mindössze 1 db (!!) és az is a legvégén és nem is menetközben!
  • Ilyen sokszor ágyban még sosem aludtunk biciklitúrán (általában polifómon szoktunk), amiért nagy köszönet szervezőinknek (bár polifómon is jól lehet aludni, ha az ember fáradt…).

2. Biciklitúránkon őriztük azonban a korábbi évek hagyományait is, így például:

  • Szervezőink és vezetőink most is Ipé és Simkó Dani voltak.
  • Útközben, ebédre a természet terített, illetve adott nekünk „asztalt”, és mi arra terítettünk meg, mindig különleges hangulatot és változatos hátteret adva étkezéseinknek.
  • Este magunknak főztünk meleg ételt (kivéve az egyszer „kötelező” pizzát), ami az adott szállás konyhai ellátottságától függően nem mindig volt problémamentes, de amit mi mindig ügyesen megoldottunk! Ez valóban visszatérő élmény. J
  • A (nem véletlenül utunkba eső) látnivalóknál nemcsak megálltunk és „néztünk”, hanem meghallgattuk az adott nevezetességből felkészülő társunk „előadását” is (az egyes látnivalókhoz szabadon lehetett jelentkezni).
  • A napjainkat sem bíztuk a véletlenre, hanem a Gondviselésre: minden reggel másvalaki készült imával, idézetekkel, személyes gondolatokkal és ezután indultunk csak útnak. És a Gondviselés velünk is volt, amikor például Renka biciklistől beesett a mély betonárokba – igaz, hogy álló helyzetben –, és egy karcolása sem lett, vagy amikor a lejtőn lefelé az amúgy normális úton nagy sebességgel egy mély kátyú került hirtelen elém – árnyékban volt –, és csak a lámpám repült el, még csak nyolcasom sem lett.
  • De utunkat nemcsak a Gondviselés, hanem egy kísérőautó is követte – jó hagyománnyá válva az elmúlt években –, ezúttal Iván jóvoltából, akinek hálás köszönet ezért és a bizalmáért, hogy azt minden nap másvalaki vezethette, aki nemcsak a csomagjaink egy részét szállította, hanem a napi bevásárlásainkat is intézte a közös étkezésekhez.
  • Most sem úsztuk meg szárazon, vagyis tóban és folyóban való fürdés nélkül, ezúttal például a sós (v)ízű Medve-tóban Szovátán, amelynek a felszínén pár cm vékony csak az édesvíz és ami így melegebb vízréteget eredményez mélyebben, mint a felszínen!

3. Ami a „hely szellemét” illeti, Erdély valóban különleges volt:

  • Noha a korábban híresen elavult, „illatos” autóállomány már itt is szépen lecserélődött, mégis rengeteg lovas kocsival találkoztunk útközben, ami a patkók ütemes kopogásával és a természettel még összhangban tartó sebességével (akár csak a biciklin J) olyan igazán mesebeli hangulatot adott az önmagában is gyönyörű tájnak.
  • A túránk során nemcsak a főúton kolompolva átkelő juhnyájakkal találkoztunk vagy a főutcákon békésen hazafelé tartó – és néha hajmeresztő helyzeteket is okozó – tehéncsordákkal, hanem szabadon legelő lovakkal is, legyen szó akár hegyi emelkedőkön a fák között bóklászó lovakról vagy a falu határában a patak felé bátran meginduló, ám az útjukat álló sátrainkat látván tanácstalanul megtorpanó ménestől, akik megfosztva így reggelijüktől, zavarukban a faágakat kezdték el rágcsálni.
    Kedves volt látni az egyik út mentén legelésző csorda pásztorát is, amint magyarul figyelmeztette teheneit, hogy „vigyázzatok, mert jönnek a biciklisek!”.
  • Nagyváradot elhagyva pedig magamnak mondhattam volna – a kísérőautót aznap délelőtt vezetve –, hogy „vigyázzak, mert jönnek a kátyúk!”, ugyanis az E-jelű, nemzetközi főúton „szabályosan” szlalomoznom kellett a húszméterenként hol itt, hol ott felmart úton. Az elején még bosszantó volt, de végül megszoktam (és egy kicsit meg is kedveltem) ezt a nem éppen veszélytelen játékot.
  • Ettől a helytől nem messze, már mellékúton ugyan, de a településektől távol meghökkentő volt látni és aztán érezni, hogy az országút alattunk egyszer csak hirtelen macskakövessé vált – ki tudja milyen megfontolásból, vagy szükségből –, mindenesetre a biciklizést nem éppen kellemessé téve. De nem volt túl élvezetes pár km-rel arrébb az sem, hogy akadtak hosszabb szakaszok, illetve több település, ahol egyáltalán nem volt aszfaltozott műút, csak kavicsos vagy földút, és csak úgy szállt a por utánunk. Később szerencsére ilyen útviszonyokkal már egyáltalán nem találkoztunk, sőt, talán még jobbak voltak az utak, mint Magyarországon (sajnos), de talán a vezetőink jó útválasztásának is köszönhetően (mert a Google maps-en látható pl. az út minősége!).
  • Azt is érdekes volt látni, hogy a Fekete-Körös mellett, amint az ebédünket (szendvicseinket) készítettük, majd fogyasztottuk, egyszer csak megjelent a folyó túloldalán egy teherautó, tele nagy sziklákkal, amit a közeli hegyen bányásztak (időnként hallottuk a robajt), és egyszerűen belehajtott a folyóba a sziklás rakományával, majd átkelt azon. Mindezt vagy fél tucatszor megismételve, amíg ott voltunk, és ami közben azért persze mi is megmártóztunk a vízben, nemcsak a teherautó.
  • Ha Erdély különlegességére gondolok, persze első helyen kellene említenem annak kulturális és természeti kincseit. Nagy élmény volt látni nagyvárosait, amelyek magyar történelmünknek és kultúránknak meghatározó helyszínei voltak, így:
    • a „kincses Kolozsvárt” (305 ezer lakos, 19% magyar), ahol Mátyás király, Bocskai István és Bolyai János született, ahol 37 országgyűlést tartottak, ahol fejedelemmé választották Rákóczi Zsigmondot, és beiktatták sok fejedelem mellett Bethlen Gábort, ahol kultúránk nagyjai nyugszanak (Reményik Sándor, Dzsida Jenő, Kós Károly, Apáczai Csere János), és amely – mint később hallottam – Románia legnagyobb egyetemi központja (Bukarestnél is nagyobb, 40 ezer főiskolással és egyetemistával), és ahol az innen származó Gergely Gabi (a Karinthy utcai lelkészségi kollégiumunk vezetője) volt nagyszerű vendéglátónk, kalauzunk és szállásszerzőnk a további napokra is
    • Nagyváradot, a „Körös-parti Párizst” (205 ezer lakos, 27,5% magyar), amelyet Szent László király alapított, ahol végső akarata szerint nyugodott (és ahonnan a győri Szent László herma is származik), amelynek püspöke Vitéz János volt, ahol I. Ferdinánd és Szapolyai János békét kötöttek 1538-ban, ahol Ady Endre, Juhász Gyula, Babits Mihály és Krúdy Gyula alkotott (Ady Endre íróasztalát láthattam is!) és amelynek múltja tovább él a szebbnél szebb, hatalmas szecessziós palotáiban és a rengeteg, élettel teli kávéházában.
    • Marosvásárhelyt (150 ezer lakos, 48% magyar), a Bolyaiak városát és nyughelyét, ahol 38 országgyűlést tartottak, ahol fejedelemmé választották II. Rákóczi Ferencet és ahol a híres és gyönyörű szecessziós Városháza és Kultúrpalota látható.

    Belvárosaikat látva méltán lehettek ezek a XIX-XX. század fordulóján a prosperáló Magyarország regionális centrumai, amelyek nagyon hiányoznak a magyarországi városszerkezetből, de amelyek még ma is őrzik múltjukat pompás épületeikkel és az utcáikon még sok helyen hallható magyar szóval.

  • Nem kevésbé volt értékes:
    • Gyergyószentmiklós is (20 ezer lakos, 89% magyar) a kisebb léptékű, de ékszerdoboz belvárosával,
    • Parajd a szép népi építészetével, sóhegyeivel (sókészlete 100 évig is elég lenne Európának) és felszíni „para(jd)-jelenségeivel” (fehér medrű, sós „vízerek” folytak ki a hegyeiből!), amikhez helyi idegenvezetést is kaptunk,
    • Szováta (11,5 ezer lakos, 92% magyar) a sós vízű Medve-tóval és a hozzá épült „békebeli” villáival és szállodáival,
    • az 1200 méter feletti Bucsin-tető az áfonya-árusaival, különleges áfonyás pálinkájával és gyönyörű kilátásával a Gyergyói-medencére és azon túl a történelmi határainkat jelentő Kárpátok megrendítő látványt nyújtó hegyeire.

4. Talán még a látnivalóknál is nagyobb élményt jelentett azonban nekem:

  • hogy érezhettem magyar vendéglátóink szeretetét és óriási nagylelkűségét Nagysármáson (a Mezőségben), ahol egy Székelyföldről származó idős néni és a lánya mindenüket adták a 20 fős éhes biciklis csapatunknak vacsorára és a másnapi reggelire;
  • hogy láthattam a gazdag, magyar nyelvű „helyi könyvtárakat”: egy másik nagysármási szállásadónknál (magyar-román vegyes házaspárnál!), illetve Szovátán Böjte Csaba gyermekotthonában (ahol aludtunk), amelyek itt különösen is kincset jelentenek és amelyekre jó lenne nekünk, Magyarországon is mindig így tekintenünk;
  • hogy hallhattam Simkó Zsófi vezetésével a lányok csodaszép énekét biciklizés közben (!), élő módon és gyönyörűen hirdetve népdalaink szépségét, ami még egy helyi (nem biztos, hogy magyar) kisfiút is utánunk csábított a biciklijével;
  • hogy találkozhattam Budapesttől olyan távol is itthoni kedves ismerőseinkkel és gyökereinkkel, melyek ma is összekötnek minket Erdéllyel, így a Kolozsváron a minket vendégül látó, már említett Gergely Gabinkkal, a szászrégeni származású közis társunkkal, Szénás-Máthé Gáborral Marosvásárhelyen és Gyergyószentmiklóson, valamint a minden évben velünk bringatúrázó Esztergár-Kiss Domokos ükpapájának a helyiekben még élő (!) emlékével és sírjával Abrudbányán (és akinek a fia, Domi dédapja Pécs polgármestere is lett később);
  • hogy megtudhattam: Nagyváradon a magyarok és a környéken élő mintegy 10 ezer szlovák, katolikusként sorsközösséget (!) alkotnak (a románok ortodox vallásúak) és a nekünk szállást adó egyetemi katolikus lelkészségen is a helyi magyarok kedvence egy szlovák lány volt, akit az atya is becézett „Szent Máriaként”;
  • hogy tanúja lehettem az építész-hallgató túratársunk, Lackó-Pető Bálint „átszellemült” tiszteletadásának, amikor a sok százéves épületek köveit megérintette és régi építőikre gondolt;
  • hogy átélhettem utolsó esténken, a vacsorakészítés alatt együttlétünk utolsó óráinak meghitt hangulatát a maga körül mindig jókedvet varázsoló Czimbal Barbi gitározásával és Lackó-Pető Balázs hangszer nélkül is fergeteges dobjátékával (aki amúgy zenét tanul, de már most profi).

Biciklitúránk nagy kihívásokat és szépségeket ígért, melyek valóra is váltak. A jó szervezésnek, csapatunk összetartásának és a Gondviselésnek köszönhetően a kihívások teljesíthetőek és közösségünket erősítőek voltak, Erdélyre és az ott látott, illetve átélt szépségekre pedig még sokáig fogunk emlékezni.
Már várom a következő nyári túrát, mely a helyszínét nem ismerve is – az elmúlt évek alapján – garantált élményeket ígér, érdemes csatlakozni!

Szabó Zoli


 

 

Mkk-Bringatúra 2013

1.nap:

Idén Kabától egészen Gyergyószentmiklósig bicikliztünk Partium és Erdély legszebb vidékein és településein keresztül. Mindenkinek ki kellett választani egy-egy nevezetességet, amiről a kirándulás bizonyos pontjain kis áttekintő előadást tartott.

Kedd reggel 8:28-kor találkoztunk a Nyugatiban, majd ügyesen felvarázsoltuk a bicikliket a tároló vagonba. Egészen Kabáig utaztunk ahol még páran csatalakoztak hozzánk a kísérőautóval együtt. Az eredeti tervhez képest kicsit megcsúszva indultunk el a tűző napon, Kabáról Nagyvárad irányába. Két csoportban haladtunk, az elsőt Dani, a hátsó „lassabb” csapatot Ipé vezette, amiben jómagam egy darabig csapathajtóként vállaltam szerepet.

Nagyváradig nagyjából végig jó minőségű úton haladtunk és viszonylag gyorsan tettük meg a 76km-t, cserébe viszont meg kellett osztanunk a sávunkat a román kamionosokkal, akik előszeretettel tessékelték az ártatlan bicikliseket minél közelebb az árokhoz.

Kinti idő szerint 6 óra körül érkeztünk Nagyváradra, így volt még időnk, még ha biciklis városnézés szintjén is, de megtekinteni a város legjelentősebb épületeit. A Sebes-Körös partján haladva megnéztük a belváros impozánsabb épületeit, amelyek nagy része szinte árasztotta magából a 19. századvégi hangulatot, valamint a szecesszió egy-egy jellemző stílusjegyét. A Fekete Sas palotát belülről is megnézhettük, amelyben leginkább puccos éttermekkel, beülős helyekkel találkoztunk. A szebbnél szebb templomok mellett meglátogattuk a várat is, amit sajnos csak kívülről lehetett megtekinteni.

Még sötétedés előtt jóval érkeztünk a szállásunkra, a Szent László plébániára, ahol Sándor atya és segítői nagyon meleg, baráti fogadtatása fogadott. Pillanatok alatt nagyon közvetlen lett a hangulat, ami egy részt a folyamatosan töltött házi és egyéb nedűknek volt köszönhető, másfelől annak a feltétel nélküli befogadásnak és szeretetnek, amit mindenki érezhetett az este folyamán. Nagyon finom paprikás krumplit kaptunk, később zsíros kenyeret, csak hogy senki ne menjen üres gyomorral aludni. Eközben mi csak ültünk és próbáltuk feldolgozni azt a kedvességet és vendégszeretetet, amivel elhalmoztak.

A vacsora után egyenként, mindannyian bemutatkoztunk, illetve meséltünk magunkról, ami azért is volt fontos mivel sokan még nem ismertük egymást a túrázók közül. Este kimentünk a városba, körülsétáltunk a kivilágított főtéren, és mindenki örömére betértünk egy éjszakai fagyira is. Ezután egypáran még maradtunk megnézni a helyi fiatalok szórakozási lehetőségeit, és kicsit beszélgetni a vendéglátóinkkal.

 

2. nap:

Szerda reggel 7-kor keltünk, mivel igen hosszú nap várt ránk, körülbelül 106 km-rel. 9 óra körül elhagytuk a plébániát, és elindultunk Diófás irányába. A nap talán még intenzívebben sütött, és még többen vették elő a napolajukat, mint előző nap. Bár a 76-os főút vonalán haladtunk, kisebb macskaköves és egyéb járhatatlan útszakaszokkal is találkoztunk. A legközelebbi pihenőhely Körösjánosfalva környékén volt, a Fekete-körös partján. A patak partján itt már egyre magasabbra emelkedtek a fenyvesekkel teli domboldalak. Az ebéd után többen megmártóztak a habokban vagy éppen lehuppantak a fűbe erőt meríteni. Belényes felé haladva több tipikus román településen átmentünk, ahol az ortodox templomok mellett a házakon megfigyelhető az egyébként kicsit tájidegen színes bádog, illetve lemezburkolatos falrészek alakították a települések hangulatát. Út közben véletlenszerűen összefutottunk egy tehéncsordával, akik éppen hazafelé ballagtak, és pár percre teljesen megbénították az autós forgalmat, hiszen faluhelyen köztudottan a teheneké az elsőbbség.

Még sötétedés előtt elértünk a rényi fatemplomhoz, ami szintén egy ortodox templom volt. A nagyon aprólékosan kidolgozott fazsindelyes tetőhöz és a magasba törő karcsú tornyokhoz képest, nagyon egyszerűnek és kicsinek érződött a templom belseje.

Diófásra elég későn érkeztünk meg és szükségünk volt a biztonsági mellényekre és a világításra is, mivel az erdei utakon egyáltalán nem volt semmiféle közvilágítás. Diófásnál egy hangulatos kis tisztáson vertünk sátrakat majd egy kis vacsora után hamar elaludt a csapat. (kivéve, az aktuálisan őrködő önkénteseket).

 

3. nap:

Csütörtökön hajnal 6-kor keltünk, és mire fölkelt a nap, már meg is reggeliztünk, mivel aznapra nagyon sok energiára volt szükség, a Vértop-hágó megmászásához. Sátorbontás után egyből indultunk felfelé a Bihar-hegységben. A hágóig nagyjából 20 km-t haladtunk fölfelé 800 m emelkedéssel. Az út sokszor nagyon éles és meredek kanyarokat tartogatott számunkra, amivel érdemes volt megküzdeni, mert a látvány, ami fogadott a csúcson, egészen lenyűgöző volt. Mint kiderült, a Bihar-hegység a Kárpát-medence leg- csapadékosabb területe, de szerencsénkre végig jó időnk volt, és így nagyon messze el lehetett látni a hegytetőről. Egy kis pihenő után, elindultunk lefelé a meredek szerpentinen, az Aranyos-patak partján, az Aranyos-völgyben. A fárasztó tekerés után gyakorlatilag, egy hosszú tekerésmentes gurulás vette kezdetét. Közben megálltunk ebédelni a kristálytiszta vizű Aranyos-patak partján, ahol egy páran bele is merészkedtünk a vízbe.

Később megnéztük a felsőgirdai vízimalmot, majd útba ejtettük az Ördöngös-szorost. Tovább haladtunk az Aranyos-patak egyre szélesedő medrű folyása mellett, és este körül megérkeztünk Abrudbányára. A helyi közösségi házban kaptunk szállást. Vacsorára finom milánóit főztünk, ami nagyon jólesett a fárasztó nap után.

 

4. nap

Pénteken, reggeli után megnéztük a helyi református és katolikus templomot, ahol segítőnktől megtudtuk, hogy csak egy páran vannak már magyar ajkúak a városban, ami eléggé elszomorító mivel egykoron, színmagyar település volt. A városnézés után tovább haladtunk az Aranyos-patak mentén lefelé, Kolozsvár felé. A túra leghosszabb tekerése várt ránk. Varázslatos völgyek, sziklaszirtek és fenyvesekkel borított hegyoldalak mellett suhantunk a patakparton verőfényes időben, ami egyszerre, szinte feldolgozhatatlan volt a szemünkkel. Sajnos, már korábban is feltűnt, hogy a hegyekben vagy a kevésbé lakott területeken mennyire el vannak hanyagolva a természeti értékek, és hogy milyen sok az út szélére kidobott szemét.

Út közben megálltunk a mesés Sipote-vízesésnél, ami több méter magasról zúdult a patakba. Később Borrévnél ebédeltünk az út mellett. Tovább Tordaszentlászló irányába haladtunk, Tordát elkerülve, mivel kiderült, hogy nagyon rossz minőségűek az utak. Erre felé csak kisebb-nagyobb lankák illetve dombok zavarták meg az örömteli biciklizést.

Sötétedésre értünk Kolozsvárra ahol a János Zsigmond Unitárius Kollégiumában kaptunk szállást. Estére pizzát a legjobb helyi étteremből rendeltünk, amit hamar betermeltünk, a fárasztó 130 km hatására.

 

5. nap

Szombaton a katolikus nőegyesület dísztermében reggeliztünk, majd délelőtt a maradék időt városnézéssel töltöttük el. Megnéztük Kolozsvár főterén, a Mátyás-szobrot és a híres Szent Mihály templomot, amelyben megcsodálhattuk a reneszánszkori gótikus templom gyönyörű csillagboltozatait és szobrait. Egy helyi ismerősünk segítségével felmehettünk a templom padlására, valamint a toronyba, ahonnan be lehetett látni az egész várost. A főtértől tovább haladva megnéztük Mátyás szülőházát, a Farkas utcai református templomot, majd végül, a Házsongárdi temetőbe is bementünk, ahol jelentősebb erdélyi származású költőink, íróink nyugszanak. Egy kis pihenés után indultunk tovább a Mezőségbe. Ragyogó időben haladtunk a dombok között, és egy-egy legelő vagy kis házikó mellett menvén olyan érzésem volt, mintha megállt volna az idő. Sajnos ezt a hangulatot nem sokáig élvezhettem, mert közben suhantunk tovább a lejtőn. Estére megérkeztünk a következő szálláshelyünkre, Nagysármásra.

Egy nagyon kedves néni és anyukája láttak minket vendégül, elhalmozva minden földi jóval. Természetesen a jó házi pálinka nem maradhatott el, a nagyon finom töltött-káposztáról nem is beszélve, amivel sikerült lenyűgözni és jóllakatni minket, a nagyjából 20 főt számláló társaságot. A vidám és felhőtlen este után többen a kedves szomszédok segítsége által hajthattuk állomra a fejünket.

 

6. nap

Vasárnap, egy nagyon kiadós reggeli után elindultunk Marosvásárhely felé. Tovább haladtunk a Mezőség gyönyörű lankái között, továbbra is nagyon szép nyári időben. Még délután megérkeztünk Marosvásárhelyre. A város központja felé haladva az első dolog, amire felkaptam a fejem, egy Petőfi szobor volt egy kis tér közepén. Jól esett magyar vonatkozású alkotást látni az országhatártól több mint 500 km-re. Később elfoglaltuk a szállásunkat egy plébánia melletti tanulmányi házban.

Közösen részt vettünk egy igazán lélekemelő szentmisén, ahol ugyanazok a magyar énekek és liturgiai elemek szólaltak meg, mint bármelyik itthoni templomban, de mégis sokkal szebbnek éreztem, a hangjukkal a templomot teljesen betöltő határon túli magyarok között.

A mise után egy rövid városnézés következett. A főtér mentén elhaladtunk a Bólyai Líceum mellett, majd megnéztük a várat és a vártemplomot is. Estére a szálláson túrós csuszát csináltunk, amit dinnye kíséretében nagyon kellemes hangulatban fogyasztottunk el.

 

7. nap

Hétfő reggel tovább indultunk Szováta felé. Ahogy haladtunk egyre beljebb a Kárpátok felé, egyre több olyan településen bringáztunk keresztül, ahol a díszes székelykapu hagyományszerűen, majdnem minden ház előtt ott állott.

Szovátán, a Böjte Csaba által alapított gyermekotthonban kaptunk szállást. Ahogy megérkeztünk, ellepték az udvart a kisgyerekek, és érdeklődve halmoztak el minket kérdéseikkel. Legtöbbjük árva volt, de akadt köztük olyan is, akit csak egy időre hoztak be a szülei.

Délután elmentünk Szováta turisták által méltán kedvelt természeti kincséhez, a Medve-tóhoz. Érdekessége, hogy nagyon magas a sótartalma, ezért igen nagy a vízben a felhajtó erő, valamint gyógyhatása is jelentős. Mindenkinek nagyon jól esett a sok biciklizés után egy kicsit lazulni a vízben. Fürdőzés után elmentünk fagyizni, majd este a Szarvas pizzázóba.

 

8. nap

Kedd reggel, a túra utolsó napján, egy kiadós reggeli után indultunk tovább Gyergyószentmiklós felé. Útközben megálltunk a parajdi sóbánya környékén, ahol megnéztük a sóhát és sószoros természetvédelmi parkot. Itt a sónak minden fajta előfordulását megfigyelhettük. A hegyoldalból sok kis apró sós vizű patak folyt, kis sóképződményeket alkotva. Több helyen megfigyelhettünk nagyobb sókristályokból képződött tömböket a sziklákban. Amikor már azt hittük, hogy mindent láttunk, ami a sóhoz kapcsolódik, kiderült, hogy egyfajta sós, iszapos gödröt alakítottak ki, ahol egyénileg lehet pakolást végezni a gyógyulni vágyóknak, amit egyébként sokan kipróbáltuk.

Rövid pihenő után indultunk tovább az utolsó csúcsra a Bucsin-tetőre. Az első tekerés után megszereztem a túra első és szerencsére egyetlen defektjét, amit gyorsan helyreállítottunk. A tetőre feljutni nem volt fáradságmentes, de természetesen megérte a szenvedést. Hatalmas fenyvesek zúgtak fenn és az út széle megtelt az áfonyaárusokkal. Nagyobb pihenő után, több száz méter jutalomlejtő várt ránk. A nagyon éles kanyarokat mindenki sikeresen vette, így baj nélkül gurultunk le a Gyergyó-medencébe. Gyergyószentmiklósra még sötétedés előtt érkeztünk meg, így még volt egy kis időnk várost nézni.

A helyi gimnázium pár szobás épületében voltunk elszállásolva. Estére tojásos-lecsót főztünk, amihez desszertként gitáros énekek is társultak.

 

9.nap

Szerda hajnalban indult a nemzetközi IC Budapestre. Páran a kísérőautóval tartottak hazafelé. A kitűnő szervezésnek köszönhetően még hazafelé is volt mit enni a vonaton.

Este 6-ra sikeresen megérkeztünk a Keleti pályaudvarra.

Köszönet a szervezésért Ipének és Daninak, meg persze Ivánnak a kísérő autóért.

Nekem leírhatatlan élmény volt, noha próbálkoztam szavakba önteni, messze nem közelítette meg azt, amit átéltünk közösen. Remélem legközelebb is megszervezésre kerül a biciklitúra, hasonlóan szép tájakon.

Laczkó-Pető Balázs

Kategória: Beszámoló | Címke: .

Hozzászólás