Első témánk hitünk megismerése, amihez az idézetek már elérhetőek a honlapon. Várunk Benneteket csütörtökön!

A kékek

Köszönöm, Istenem, fogyatékosságomat,
   mert általa találtam meg
       magamat, munkámat,
          sőt téged, magadat is Istenem!

Köszönöm, hogy életem sötét és néma éveiben
   használtad életemet valami célra,
       melyet ugyan nem ismerek,

de egy napon majd mindent meg fogok érteni
   és akkor nagyon elégedett leszek.

Hiszem, hogy az életet azért kaptuk,
   hogy növekedjünk a szeretetben.

Hiszem, hogy Istenem bennem vagy,
   miként a nap a fényben és az illat a virágban.

Fény az én sötétségemben!
   Hang a csöndemben.
       Hiszem az örök életet.

Hiszem, hogy ott enyémek lesznek azok az érzékek,
   amelyeket most nélkülözök,

és hogy odaát csodaszép otthonom lesz
   telve színnel, zenével,
       a virágok bólongatásával
          és szeretteim arcával.

(Helen Keller siket és vak írónő imádsága)

„Ha minden angyal, a világ minden lángelméje tanulmányozta volna, mi válik hasznodra ebben vagy abban a helyzetben, miféle szenvedés, kísértés vagy fájdalmas veszteség, nem találhattak volna hozzád illőbbet, mint azt, ami ért. Isten örök Gondviselése Kezdettől fogva kigondolta, hogy ezt a keresztet saját Szívéből értékes ajándékként neked adja.
Mielőtt elküldötte volna, mindentudó szemével megszemlélte, isteni értelmével átgondolta, bölcs igazságosságosságával megvizsgálta, szerető irgalmával átmelegítette.
Mind a két kezével megmérte, hogy egy milliméterrel se legyen nagyobb, egy milligrammal se nehezebb a kelleténél.
Azután megáldotta szent nevével, fölkente kegyelmével, beléje lehelte vigaszát, és még egyszer rád és bátorságodra pillantott.
Így most egyenesen az égből jön feléd, mint Istennek hívása, s könyörülő szeretetének ajándéka, hogy egészen önmagaddá légy, és Istenben megtaláld beteljesülésedet.”

(Szalézi Szent Ferenc)

„Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához a közelebbi volt. A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy ez szokásos ilyen helyzetben. Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében.
Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve. Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt. Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján. A napok és hetek teltek. Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat. Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta. Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot.
A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, így nem láthatta a falat sem.
– Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! – mondta a férfinak.”

„Kértem Istentől, hogy fogyatékos gyermekem legyen egészséges, de Ő azt felelte: nem.
Azt mondta, hogy a lelke egészséges, a teste csak átmeneti.”

(forrás: imperfectum.hu)

„Isten azáltal, hogy az Oltáriszentségben van, mozgásban korlátozottá tette Magát.”

(Margit bnője)

„Isten … azt választotta ki, ami a világ szemében balga,
… s ami a világ szemében gyönge…
Ami a világ előtt alacsonyrendű és megvetendő, azt
választotta ki az Isten, a semminek látszókat…”

1Kor 1, 26-31

Váci Mihály: Eső homokra

Osztani magad: – hogy így sokasodjál:
kicsikhez hajolni, – hogy magasodjál:
hallgatni őket, – hogy tudd a világot:
róluk beszélni, ha szólsz a világhoz.
Széjjel szóródni, – eső homokra, –
sivatagnyi reménytelen dologra,
s ha nyár se lesz tőled, és a táj se zöldebb,
– kutakká gyűjt a mély: – soká isznak belőled!

Megszólal a kimondhatatlan
de nem mondhatja ki önmagát

cselekszik a kezetlen
de csak a te kezeddel
megindul a lábatlan
de csak a te lábaddal
eszmél az eszetlen
de csak a te eszeddel
virágba borul a virágtalan
de csak a te virágoddal
gyümölcsbe merül a gyümölcstelen
de csak a te gyümölcsöddel
adakozik az adhatatlan
de csak a te adományoddal
irgalmaz az irgalmatlan
de csak a te irgalmaddal
imádkozik az imátlan
de csak a te imáddal
fényes lesz a fénytelen
de csak a te fényeddel

megszólal a kimondhatatlan
de csak a szívedben

Gaston Courtois: Amikor a Mester a lelkedre beszél (részlet)

Közel vagyok hozzád, és nem hagylak el,
mindenekelőtt azért, mert én vagyok a Szeretet.
Ó, ha tudnád, mennyire szeretnivaló vagy!
Közel vagyok hozzád,
mert sokkal inkább szükségem van rád, mint gondolnád!
Mivel te gyengének érzed magad, az én Erőmből vagy erős,
az én hatalmamból lehetsz hatalmas.
Ne számíts magadra, számíts Rám.
Ne számíts az imádra.
Számíts az én imámra, ez az egyedüli, mely ér valamit.
Csatlakozz hozzá.
Ne számíts a saját tetteidre, még kevésbé a befolyásodra.
Számíts az én cselekedeteimre és befolyásomra.
Ne félj. Bízz bennem. Csak az én aggodalmaimért aggódj.
Amikor gyenge, szegény vagy, az éjszakában jársz,
a kereszted szenvedést okoz, haldokolsz…
ajánld fel az én felajánlásomat, mely egyedüli, végtelen, egyetemes.
Egyesítsd / kösd össze imádat az enyémmel.
Egyesítsd munkádat az én munkáimmal, örömeidet az enyéimmel,
fájdalmaidat, könnyeidet, szenvedéseidet az enyéimmel.
Kösd össze halálodat az enyémmel.
Most nagyon sok dolog „titok” neked,
de fényesség és hálaadás előidézői lesznek majd a dicsőségben.
Sőt, a hitnek e félhomályában alakulnak a dolgok az én szándékom szerint,
itt lehet érdemeket szerezni, melyekre majd én magam adok végső viszonzást.

Anselm Grün: Mélyből forrásozó lelkiség

„A lelki sérülés minden másnál sokkal jobban hibáztatható azért, ha önállótlan, szégyenkező felnőtt válik belőlünk. Minden egyes férfi és nő bukásának története arról szól, hogy egy csodálatos, egyedi, értékes és kedves gyerek elvesztette érzékét az iránt, hogy »Vagyok, aki vagyok«.”

Vannak, akik gyermekkorukban úgy védekeznek a sérülések ellen, hogy teljesen visszahúzódnak saját világukba. Erre az életben maradás érdekében gyakran tényleg szükség van, ugyanakkor nem engedi élni őket. Mások elfojtják sebeiket. Jó erősen eldugaszolják, mégis állandóan abban a félelemben élnek, hogy a tömítés nem tart, és a belső nyomás robbanást okozhat. Ismét mások hagyják, hogy sebzettségük megbénítsa őket. Folyton akörül forognak és az újbóli sérüléstől való félelem miatt nem mernek élni. A mélyből forrásozó lelkiség azt szeretné megmutatni, hogy a lelkünk mélyén elrejtett kincset épp sebeinken keresztül fedezhetjük fel.

Egy nő mindig nagyon érzékenyen reagált a legkisebb kritikára is, és abban rögtön személyisége teljes elutasítását vélte felfedezni. Kiderült, hogy gyermekkorában az anyja eltaszította önmagától, és a nagynénjére bízta. Ezért úgy élte mag önmagát, mint aki teher az anyja számára. Az eltaszítottság sebe, az, hogy anyja terhére volt, minden kritikában újra feltépődik. Belátással nem sikerült megszabadulnia érzékenységétől. Kudarcot vallott az a törekvése is, hogy ima és meditáció révén szabaduljon meg tőle. Az ima ellenére mindig ugyanúgy reagál, majd bosszankodik miatta.

A mélyből forrásozó lelkiség azt jelentené, hogy lemerül érzékenységébe, az elutasítottság és a nem kívánt lét fájdalmába. Csak akkor alakulhat át a fájdalom, csak akkor sejthet meg a fájdalom közepette is valamit abból a másfajta rejtettségből, az őt hordozó feltétel nélküli szeretetből, ha újból átszenvedi az anyja általi eltaszítás miatt érzett fájdalmat. Mit sem használ, ha a fájdalom elől az imába menekül, ellenkezőleg, a fájdalmat kell végigimádkoznia, hogy a fájdalmon keresztül kincsével, a megsebzett gyermek kincsével kerüljön kapcsolatba, aki egyszerre isteni gyermek is, és akit Isten isteni méltósággal ajándékozott meg. Fájdalmán keresztül sejtheti meg, hogy sebének mélyén ott van Isten. Lehet, hogy sokáig kell a siralmakat imádkoznia, míg fájdalma örömmé változik: „Siral 3,6-11” Csak akkor kerül kellő távolságra sebeitől, csak akkor gyógyulhatnak meg és alakulhatnak át azok, ha megvallja fájdalmát Isten előtt.

„A sebesült osztrigák vérző sebükből gyöngyöt hoznak létre. A fájdalmat, mely testüket szaggatja, ékszerré változtatják.”

A gyöngyök sebeimből nőnek ki. De csak akkor indulnak növekedésnek, ha kibékülök sebeimmel. Ha összeszorítom a fogam, hogy görcsösen elzárjam őket, semmi nem fejlődik ki belőlük. A seb érintése sokszor fájdalmat okoz. Érzem a tehetetlenséget, azt, hogy soha nem leszek képes megszabadulni tőle. A seb mindig megmarad, még ha be is heged. Ha viszont elfogadom sebzettségemet, akkor az az élet és szeretet forrásává válhat. Sebem helyén élet lüktet bennem, ott érzem saját létemet, és ráérzek a többiekre is. Engedem, hogy mások is belépjenek a sebembe, mert ott válik lehetővé a találkozás és a megérintettség, amely másokat is meggyógyíthat. A görögök vallják, hogy csak a sebesült orvos képes gyógyítani. Ahol erős vagyok, ott nem érhet el a másik ember. Ahol viszont megtört vagyok, ott behatolhat az életembe Isten, és beléphetnek hozzám az emberek. Ott kerülök érintkezésbe igazi valómmal, azzal a képpel, amelyet Isten rólam alkotott magának.

„…amit legkisebb testvéreim közül egynek tettetek, nekem tettétek.”

Mt 25, 40

„…Nem a főhelyeken, díszhelyeken, csillogásban,
elismertségben találsz Énrám…
Ott kell keresned és fölfedezned, ahol rejtőzködöm,
az utolsó helyen, a szenvedők és megalázottak között.”

(Úr Jézus üzenete…)

Váci Mihály: Eső homokra

Osztani magad: – hogy így sokasodjál:
kicsikhez hajolni, – hogy magasodjál:
hallgatni őket, – hogy tudd a világot:
róluk beszélni, ha szólsz a világhoz.
Széjjel szóródni, – eső homokra, –
sivatagnyi reménytelen dologra,
s ha nyár se lesz tőled, és a táj se zöldebb,
– kutakká gyűjt a mély: – soká isznak belőled!